Hatodik fejezet

              6.  Fejezet

„Pár nappal később láthatóvá váltak a kékülések testem szinte minden porcikáján. Edward attól kezdve elég távolságtartó volt. Nem ölelt át, és csak akkor ért hozzám, mikor már-már kiköveteltem. Mikor rám nézett mindig egyfajta szomorúság csillogott a szemében.

Nem tudtam neki elmondani elégszer, hogy nem bántam meg, hogy nem vártunk, és nem bántam meg semmit. Egyetlen érintése sem fájt. Persze nem hitt nekem. Egy héten keresztül ment ez így, utána egyik este eljött hozzám, de nem jött közelebb az ablaktól. Nem értettem, hogy miért, így én mentem oda hozzá.

Idegesség, fájdalom és valami más csillogott a szemeiben. Nem értettem, hogy mi a baj. Reméltem, hogy nem történt semmi senkivel.

-  Edward, mi történt? Mi a baj?- kérdeztem idegesen, és az arcára tettem az egyik tenyerem. Úgy láttam, mintha ez egy picit ellazította volna.

-  El kell költöznünk.- mondta végül hosszas hallgatás után.

-  Micsoda? Most?- kérdeztem döbbenten.- Nem tudnánk megvárni, hogy vége legyen ennek az évnek, és végezzünk? Charlie nem hiszem, hogy örülne, ha most lelépnék…

-  Bella… Csak mi megyünk.

-  Tessék?- kérdeztem, miközben egy könnycsepp szánkázott végig az arcomon.- És mégis hogy gondoltad, mikor találkoznánk? egyáltalán hova mentek?

-  Nem tervezzük, hogy visszajövünk.

-  De… Te… Mi… Velünk mi lesz?- vontam kérdőre. Már a sírás határán voltam. Nem hiszem el, hogy ez történik… Bár Edward mindig is túl jó volt hozzám.- Mindig azt mondtad, hogy szeretsz, és sose hagysz el. Ha ez amiatt van, ami történt, fogd fel végre, hogy nem bántam meg semmit! Sőt. Ne tedd ezt, kérlek!- könyörögtem neki.

-  Nem amiatt van. Végül is, számítottam rá, hogy bántani foglak. De rájöttem, hogy ez nem fog működni.

-  Nem tudok nélküled élni.- mondtam neki.

-  Kérlek, ne nehezítsd meg. Butaság volt eddig elmenni. Rájöttem, hogy nem illünk össze.

-  Senki más nem illik hozzám jobban, mint te.- mondtam neki őszintén.- Veled megyek. Veled akarok menni!

-  Bella. Én nem akarom, hogy velem gyere.- mondta miközben a szemembe nézett.

-  Oh.- nem tudtam mást mondani.

-  Ég veled Bella.- mondta, majd közelebb lépett, és megcsókolta a homlokom. Utánakaptam, de az ujjaim már csak a levegőt markolták.

Lerogytam az ágyra, és ott zokogtam egész éjjel.

Négy hét múlva megtudtam, hogy terhes vagyok. Egy ideig nem mondtam el senkinek, még Charlie-nek sem. Nem akartam, hogy tudjanak róla. Ez a csoda csak rám és Edward-ra tartozott. De ő elhagyott. Hetekig próbáltam felvenni Alice-szel a kapcsolatot sikertelenül. Két hónap múlva feladtam.

Négy hónapos terhes voltam, mikor már jócskán látszott a pocakom. Apu mindenben segített, amiben tudott, és ezért nagyon hálás voltam. Haza akart jönni a munkából hamarabb, és hétvégente is velem akart maradni, de mondtam neki, hogy nyugodtam horgásszon a többiekkel. Nem beteg voltam, csak állapotos.

Imádtam a csöppséget, aki a pocakomban cseperedett. Nem volt olyan pillanat, hogy ne fogtam volna a hasamat. Egyik nap úgy döntöttem, hogy elmegyek a rétünkre. Közel akartam magamhoz érezni Edward emlékét. Minden képet, és bizonyítékot eltüntetett, hogy léteztek. Csak az emlékeim maradtak hátra, és úgy éreztem, hogy kezdenek fakulni.

Szóval elmentem a rétre, de amit ott találtam, az egy pofonnal ért fel. A rét ki volt száradva, a fű sárgára égett. Egyáltalán nem olyan volt, mint régen. Pedig csak öt hónap telt el, hogy itt jártam. Már épp menni akartam, mikor ismerős hang ütötte meg a fülem.

-   Áá, Bella! Milyen régóta vártam már erre a pillanatra!- mondta Victoria a hátam mögül. Gyorsan megfordultam, és láttam az éjfekete szemeiben a gyilkos vágyat. Végigmért a tekintetével, és elkerekedtek a szemei, mikor meglátta domboruló pocakom. Imádkoztam, hogy ne öljön meg. Ennek a kis csodának életben kell maradnia. Értetlenül nézett rám, és már nem volt olyan ijesztő.

-   Kitől van?- kérdezte, majd hideg kezét óvatosan, és gyengéden a hasamra csúsztatta. Egy pillanatra ledermedtem, a lélegzetem is elállt.

-   Edward-tól.- mondtam neki végtelen szomorúsággal a hangomban. Döbbenten meredt rám.

-   De ő vámpír! A vámpíroknak nem lehet gyerekük!- tiltakozott.

-   De, ember anyától úgy látszik, hogy lehet.

-   És hol van most? Nagy meggondolatlanság egy állapotos nőt az erdő közepén egyedül hagyni.

-   Elhagyott.- mondtam neki, majd legördült egy könnycsepp a szememből.

-   Micsoda? Nem akarta a gyereket? Nem ilyennek ismertem a Culleneket…

-   Nem… nem tud a babáról. még mielőtt kiderült volna, hogy terhes vagyok, elhagyott.- magyaráztam, majd elsírtam magam. Második nagy meglepetésemre Victoria átölelt, és próbált nyugtatni. Mikor kissé lenyugodtam, ránéztem.- Nem akarsz megölni? – kérdeztem bizonytalanul.

-   Nem. Emberkorom óta minden vágyam az volt, hogy anya lehessek. Nem tudnék ártani egy állapotos nőnek.- mondta, és velem 180 fokos fordulatot vett a világ. Megláttam benne a jót.

-   Victoria, lenne kedved végigcsinálni velem ezt?- kérdeztem, és a hasamra mutattam.

-   Komolyan kérded?- kérdezte hitetlenkedve.

-   Igen. Van egy olyan érzésem, hogy néhány dologban szükségem lesz egy vámpírra, hiszen a baba is félig vámpír. Majd, ha megszületik, ha lenne kedved, segíthetnél felnevelni. És amúgy is, barátok híján vagyok…- mosolyogtam rá.

-   De… én többször is meg akartalak ölni.- mondta döbbenten.

-   Tudom, de úgy gondolom, hogy mindenkiben van valamennyi jóság, és te az előbb bizonyítottad be, hogy benned is van. Hiszek benne, hogy el tudod nyomni a gyilkolási vágyat, és vissza tudod hozni az igazi éned. Szerintem nem lennél gonosz, ha nem hagynád, hogy az ösztöneid irányítsanak. No meg, mindenkinek kéne egy második esély.

-   Nem is tudom, hogy mit mondhatnék… Köszönöm!- mondta hálásan, és látszott rajta, hogy ha tudna, már sírna.

-   Csak egy kérésem lenne…

-   És mi volna az?

-   Kérlek, térj át a vegetáriánus étrendre, mert azt hiszem, hogy apa egy kissé meglepődne, ha meglátna vörös szemekkel.- kacagtam.

-   Rendben, minden tőlem telhetőt megteszek az ügy érdekében. De te komolyan beengedsz a házatokba?!

-   Persze. Ha egyszer barátok leszünk, akkor viselkedjünk is úgy.- mondtam neki, és óvatosan, lassan megöleltem.

A hetek gyorsan teltek, a pocakom egyre gyorsabban nőtt. Az idő teltével egyre nehezebben bírtam a terhességet. A baba egyre nagyobbakat rúgott, szerencsére Vic nagyon gyorsan át tudott állni a vegetáriánus életmódra, és az első hónapban rengeteget olvasott és tanult így tudta, hogy mit kell csinálni, ha eltörik, vagy csak megzúzódik egy-egy bordám.

Rengeteget beszélgettünk, és az egyik ilyen alkalommal jött szóba, hogy a Cullenekkel azt hittük, hogy halott. Elmagyarázta, hogy volt egy tehetséges katonája, aki akárkinek át tudta venni az alakját, és valamilyen szinten kapcsolódott ahhoz, akit „lemásolt”. Így tudta érzékelni a szagokat, és a gondolataikat is megosztották arra a rövid időre. Mikor megölték Karen-t, mert így hívták, akkor Vic is megsérült elég durván. Hetekig, sőt, hónapokig tartott, hogy rendesen felépüljön.

Amikor 7 hónapos terhes lettem, Vic ragaszkodott hozzá, hogy költözzek el otthonról abba a házba, amiben „mindez kezdődött”. Beszerzett egy csomó kórházi felszerelést, és én odaköltöztem vele. Persze aput sokáig kellett győzködni…

Gyönyörű ház volt, olyan jó lett volna itt élni Edwarddal, és a csöppséggel.

-  Bella… Már megint rajta gondolkozol, ugye?- kérdezte Vic, én meg összerezzentem; nem is tudtam, hogy hazaérkezett már.

-  Hát persze, hogy rajta gondolkozik… Nem látod azt a keserű képet, amit folyamatosan vág?!- kérdezte Jake nevetve.

Oh, igen, Jake is rengeteget segített, mióta Edward elment. Sok időt töltöttem La Pushban, és a hónapok alatt. Megkedvelték egymást Vic-kel. olyanok voltak, mint két testvér. folyton civakodtak, de mikor valami őrültségről volt szó, mindig benne voltak. Segítettek elfedni az űrt amit Edward hiánya okozott, és úgy érzem, hogy idővel be is fogják tudni tömni. Persze nem teljesen, de még mindig jobb, mintha egy hatalmas űr lenne a szívem helyén…

Tisztára, mint két gyerek…

Lassan ők váltak a családommá, rajtuk kívül persze még Charlie. Szerettem mindhármukat. És persze a csöppséget is, aki a pocakomban növekedett.

Már egyre közelebb jártam a szüléshez, és egyre idegesebb lett mindenki. Apu persze izgatott volt, hogy lassan nagypapa lesz, de Vic, és Jake tudták, hogy nagy valószínűséggel bele is halhatok.

Éppen a „Bűn és bűnhődés” című könyvet olvastam- már vagy ezredszerre-, kikor kiesett a könyvjelzőm, és utána kaptam. A gerincembe és az oldalamba éles fájdalom szúrt, és felsikoltottam fájdalmamban.

-  Bella! Hallasz?- Vic rögtön előttem termett, és megfogta az arcom.

-  Vic… Nagyon fáj, ilyen még sosem volt…- mondtam neki sírós hangon.

-  Gyere, kedveském, megvizsgálunk.- mondta, és felkapott a karjaiba. Egy másodperc alatt az emeleten voltunk, és felfektetett a vizsgálóasztalra, mikor egy újabb fájdalom szúrt az alhasamba.

-  VIC!- sikítottam, és megszorítottam az asztal szélét. Valahogy nagyon szerencsétlenül tehettem, mert éreztem, ahogy belevág a tenyerembe, és meleg folyadék folyik az ujjaimra.

-  Vic? Bella? Mi történik?- kérdezte Jake aggódva az ajtóból.

-  Azt hiszem elkezdődött.- mondta Vic mindkettőnknek rémülten.”