Hetedik fejezet

              7.  Fejezet

„- Hogy érted, hogy elkezdődött? Bella most fog szülni?- akadt ki Jake.

-  Igen, Jake. De most segíts! Ha bármikor elveszteném a fejem…

-  Vic, mindhárman tudjuk, hogy nem fogod… Csak csináld, amit kell. Mit hozzak?

-  Hozz törölközőt, sokat, a vérzés miatt kell majd. Hozz egy morfiumos tűt. És… Ha mindez itt van, akkor elkezdjük…

-  Rendben.

-  Bella, maradj velünk. Tudom, hogy fájni fog, de nem veszítheted el az eszméleted, harcolj! Tudom, hogy képes vagy rá!- mondta Vic miközben megfogta a kezem. Gyengének éreztem magam, de azért megszorítottam a kezét. Felsikoltottam, mikor az újabb fájdalom elért, és egy újabb reccsenés hallatszott.

-  Vic! Kezdjük, mert a baba élve tépi szét!- mondta Jake.

Láttam, ahogy Vic bólintott, a kezébe vette a szikét, és gyorsan fölhasította vele a hasam. Éreztem, ahogy a meleg vér végigfolyik, ömlik a sebből. Kezdett összemosódni a kép, mikor egy barna kéz úszott be elém. A kézhez hamarosan hang is társult, aztán egy arc is.

-   Bella, kislány, nem adhatod föl. Maradj velünk! Küzdj a babáért!

-   Jake…

-   Csak csináld, Vic, bízom benned!- mondtam neki, de csak suttogásra telt. Vic nem mondott semmit, lehajolt a hasamhoz, ahol az előbb fölvágta, arrébb húzta a bőrt, majd átharapta, és kiszakította a magzatburkot. Nem éreztem fájdalmat, lehet, hogy akkorra már kezdett elhagyni teljesen az erőm, nem tudom. Csak arra eszméltem föl, hogy egy kis bebugyolált véres testet nyomtak a karjaimba.

-   Kislány.- mondta Jake.- Nevet kell neki adnod.

-   Kislány? Istenem, nem hiszem el, hogy a kezeim között tarthatlak, kincsem! Renesmée, szeretlek, kicsim.- mondtam neki, és adtam egy csókot a homlokára. Belenéztem gyönyörű, okos barna szemeibe, és saját magamat láttam. A szemeit már biztos, hogy tőlem örökölte, viszont a haja rézvörös volt, ahogy az apjáé. Már most látszódott. Rám mosolygott, gyönyörű, okos baba volt.- Renesmée Carlie Swan.

-   Jól van Bells, viszont van itt még egy valaki, aki rád vár.- mondta Jake, és a kezembe adott egy másik kis „csomagot”.- Ikreid vannak, Bells, ő egy kissrác.- tette hozzá. Belenéztem a kisfiam gyönyörű smaragd szemeibe, és megbabonázott. Gesztenyebarna fürtjei voltak, egy kis csoda volt. Egészen más, mint a nővére, de mégis annyira hasonló.

-   Anthony, legyen Anthony Edward Swan.- mondtam Jake-nek, mikor végre sikerült elszakítanom a szememet a két kis csodáról.

-   Rendben van, Bells, de most már át kell változtatnom téged, alig ver a szíved, és egyre gyengébb vagy.- mondta Vic, és megharapta a csuklóm pont ugyanott, ahol több, mint két éve a párja tette. Anthony-nak is adtam egy csókot a homlokára, majd Jake átvette őket tőlem.

-   Jake, ha nem élném túl… Lennél az apjuk? És Vic, ugye lennél helyettem is az anyjuk? Rátok nyugodt szívvel bízom őket. Tudom, hogy a legjobbat kapják tőletek.- mondtam fáradtan.

-   Bells, erre nem lesz szükség. Túl fogod élni!

-   Túl kell élned! A babák miatt, Charlie miatt, és miattunk. Egy család vagyunk, és nem akarom elveszíteni a húgomat és a legjobb barátnőmet!- mondta Vic.- Nem hagyhatsz itt, hallod?! Ígérd meg, hogy harcolni fogsz!- mondta már-már kiáltozva.

-   Megígérem.- suttogtam, és megszorítottam a kezét. Végül minden elsötétült, és elvesztem a sötétségben.

Lassan tértem magamhoz, viszont ahogy visszatértek az érzékeim, úgy jött a fájdalom. Rettenetes volt. Égtem, minden egyes porcikámat lángok nyaldosták. Ordítani akartam, hogy oltsanak el, nem bírom! De nem jött ki egyetlen kis hang sem a torkomon. Órákig lehettem ebben az állapotban, amikor éreztem, hogy valaki megfogta a kezem. Nem tudtam, hogy ki az, csak azt éreztem, hogy fogja valaki a kezem.

Meg akartam szorítani, hogy tudja, hogy itt vagyok vele. De nem tudtam semmit sem csinálni a fájdalom az összes energiámat fölemésztette. Csak a gyermekeim miatt harcoltam. Apa, Jake és Vic túl tudja tenni magát a halálomon. De látni akartam a gyermekeimet fölnőni. Kíváncsi voltam, hogy milyen természetük van, hogy hogy viselkednek. Minden érdekelt velük kapcsolatosan. Ezért harcoltam tovább.

Ismét órákba telt, de el kezdtem érzékelni a külvilágot. Hallottam, hogy szuszog, aki fogja a kezemet. Hallottam, ahogy dobog a szíve. Szóval Jake volt éppen velem. Éreztem az illatokat, de nem tudtam beazonosítani őket. A fájdalom nem hagyott gondolkozni, és koncentrálni. Hallottam még a madarakat.

Nem tudtam az időt máshogy számolni, így Jake lélegzeteit számolgattam. Egyenletesen lélegzett, mintha elaludt volna, de a 5893. légvételénél nagyot sóhajtott, felállt, homlokon csókolt, és kiment a szobából. Nem sokkal a távozása után egy hűvös kéz vette át a helyét.

Vic mesélt nekem a gyermekeimről. Azt mondta, hogy amilyen lassan, emberi tempóban növekedtek a hasamban, most annál gyorsabban fejlődnek. Már legalább egy hónaposoknak néznek ki, mikor csak két nap telt el. Miközben mesélt, megsimította az arcomat, majd egy vizes ronggyal megismételte a mozdulatot. Próbálta az égést csillapítani, de nem tudott ellene semmit sem tenni. Inkább szültem volna még vagy százszor, minthogy ezt a fájdalmat érezzem.

Hallottam, ahogy nagy áhítattal beszél a gyerekekről. Biztos nagyon szereti őket már most. Utáltam, hogy nem láthatom őket. Azért próbált megnyugtatni, hogy minden pillanatot lekameráztak, vagy lefényképeztek nekem. De az nem ugyanolyan. A karjaimban akartam tartani a két csöppséget. De tudtam, hogy még nagyon sokáig nem fogom tudni ezt megtenni.

Mikor végzett a meséléssel, két gyönyörű hang hallatszott, Vic bocsánatot kért, és lement. Biztos a picik hiányolták. Hallottam, ahogy Vic beszél hozzájuk, de nem tudtam kivenni, hogy mit mond. Egyre tisztábban hallottam mindent. A fájdalom kezdett visszább húzódni. Már nem fájtak annyira a végtagjaim, viszont az összes fájdalom a szívem felé irányult. Hallottam, ahogy egyre gyorsabban ver a szívem.

Elviselhetetlenül fájt. Azt hittem, hogy megsül itt helyben. Ki akartam szakítani a helyéről, hogy megszabadulhassak a fájdalomtól, mikor végre dobbant egyet a szívem, utána kihagyott egy ütemet, majd megint, végül egy utolsót dobbant, és megállt.

Soha többé nem dobogott a szívem.