Tizenegyedik fejezet

       11.  Fejezet

„Renesmée és Jake már nagyban ettek, mikor odaértem hozzájuk. Nevetgéltek, és jó volt látni, hogy ilyen közel vannak egymáshoz. Leültem kislányom mellé, és adtam egy puszit a homlokára. Persze mivel vannak ismerőseim Forksban, ezért úgy mutatjuk be, mint az unokahúgomat, ha valaki kérdezné. Miután megebédeltek, indultunk is haza. Én tettem be a csomagtartóba a ruhákat, nehogy véletlen meglássák az ajándékokat, és utána mentünk is. Otthon gyorsan becsomagoltam az ajándékokat, és lementem a nappaliba. Nessie – mint mindig- most is Jake ölében ült, és úgy néztek egy filmet, amin sokszor fölkacagtak. Leültem melléjük, és én is velük néztem a tévét. nem sokkal később Vic és Anthony is megérkeztek.

-  Mami!- kiáltott föl Anthony amint meglátott, és odaszaladt hozzám. Beleugrott az ölembe, és hozzám bújt. Néha már olyan felnőttesen gondolkodik, már kiskora óta, de szerencsére – és nem kis örömömre- legalább annyira ragaszkodik hozzám, mint a nővére.- Vettünk fát!- mondta büszkén.

-  Mi meg díszeket.- mondta Nessie.- Díszítsük föl a fát!- kérte rögtön.

-  Jól van, gyerekek.- adtam meg magam, pedig még egy pár napig nem akartam földíszíteni a fát. Kiskoromban mindig karácsony előtt egy nappal díszítettük föl. Jake belefaragta a tartóba percek alatt, és utána már díszíthettük is.

A gyerekek nagyon élvezték, Vic pedig csinált jó sok képet rólunk, ahogy díszítgettünk. El felejtettem megemlíteni, hogy Vic kezében mindig ott van a kamera. Imádja megörökíteni a pillanatokat. Amikor terhes voltam, akkor is végig fotózott. De igaza volt, ha nem tette volna, akkor nem lenne most mit nézegetnünk. Szerencsére a fotózási mániája miatt a gyerekek növekedéséről is csinált rengeteg fotót. Olyan, mintha tényleg 6-7 évesek lennének, nem csak pár hónaposak, annyi kép van róluk.

Nessie utasítgatta Jake-t hogy hova tegye a díszeket, amit persze Jake készségesen teljesített. Anthony és én az alját díszítettük, Nessiék a tetejét. Szép lett nagyon, már csak a csúcsról hiányzott a dísz. Nem akartam, hogy veszekedés legyen, hogy ki tegye föl, ezért közösen tettük föl. Én Anthony-t, Jake pedig Renesmée-t emeltük föl, ők ketten pedig a helyére illesztették a csillagot. Miután végeztünk, leültünk a kanapéra, és pihentünk egy kicsit. Én a gondolataimba temetkeztem. Rá gondoltam, hogy milyen jó volt együtt karácsonyozni, és, hogy mennyire hiányzik. Hiányzott az egész Cullen család… Esmé az ő hatalmas szívével. Vajon mit szólna a kicsikhez? Biztosan szeretné őket, és mindent megadna nekik, amit csak tudna. Carlisle, a folyton kíváncsi, kedves Carlisle. Biztosan mindent ki szeretne deríteni a gyerekekkel kapcsolatban. Jasper, szerintem ő rengeteget mesélne Anthony-nak a háborúkról. Emmett, nos, ő minden butaságba belevinné a gyerekeket, de nem bánnám. Rosalie, mint Esme imádná őket, és nagyon jó kapcsolatot építene ki mindkét gyermekemmel. Alice, ó, drága Alice. Biztosan pörögne, vásárolna, átalakítaná a szobákat. Nessie-nek lenne kivel vásárolgatnia… És Edward… Vajon örülne-e neki, ha kiderülne, hogy gyermekeink vannak? Vagy letagadná? Képes lenne rá? Képes lenne nem szeretni a gyermekeit?

Áh, mindegy, Bella, sosem fog tudni rólunk. Na, nem, mintha érdekelné, hogy mi van velem… Nem fogom fölbolygatni az életét. És ami a legfőbb, nem fogom magamhoz láncolni akarata ellenére.

Gondolkodásomból a vaku térített észhez.

-  Nézd meg ezt a képet jól, Mami. Nem akarlak még egyszer ilyennek látni. Ha kell, kitörlöm az emlékeidből, de nem fogom hagyni, hogy megkeserítse az életed. Egyszer már elhagyott, de nem akarom, hogy miatta szomorkodj. Nem éri meg. Az a vámpír nem érdemli meg, hogy rágondolj. Azt meg főleg nem, hogy szomorkodj! Esküszöm, hogy megteszem. Tudod jól.- mondta Anthony. Olyan rossz volt hallani, hogy ilyen gyűlölettel beszélt az apjáról. Én sosem akartam, hogy gyűlölje. Oh, Istenem…

-  Anthony. Nem akarom, hogy így beszélj az apádról. Ami megtörtént, megtörtént, de nekem jogaim vannak az emlékeimhez, és szeretném megtartani. Már csak azok emlékeztetnek Rá. Tudom, hogy mit csinált, de én még mindig szeretem, és mindig is szeretni fogom.- mondtam neki lágyan.- És hatalmas köszönettel tartozom neki, hogy megajándékozott veletek.- tettem hozzá.

-  Az a férfi nem az apám. Nekem nincs apám.- mondta keményen Anthony.

-  Jajj, szívem. Úgy sajnálom…- mondtam neki a könnyeimmel küszködve.- Sosem akartam, hogy félárvaként nőjetek fel.

-  Nincs ezzel semmi gond.- mondta Renesmée.- Nem szenvedünk hiányt semmiben.

-  Sajnálom, de el kell mennem egy kicsit.- mondtam mindenkinek, és meg sem várva a válaszukat kiszaladtam a házból vámpír tempóban.

Csak szaladtam, amerre a lábam vitt, és egy hatalmas kitérővel Apám háza előtt találtam magam. Könnyek nélkül zokogtam ekkor már. Bekopogtam az ajtón, és vártam. Azt akartam, hogy apu átöleljen, és elmondja, hogy minden oké lesz. Akkora szükségem volt rá. Tudta, hogy Anthony hogy utálja az apját, és azt is tudta, hogy nekem ez hogy esik. Mindent megosztottam vele. Miután megszülettek a picik, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Mindent megosztottam vele.

     Ismét kopogtam, de semmi. Füleltem, és semmit sem hallottam. Ez meglepett. Ilyenkor már otthon szokott lenni. Megfogtam a kilincset, és ahogy hozzáértem, kinyílt az ajtó. Rossz érzésem támadt. Beleszagoltam a levegőbe, és megfagyott a vér az ereimben – képletesen szólva. Vérszagot éreztem, és felismertem: ez Charlie vére! De most – ellentétben az első alkalommal- egyáltalán nem vonzott. Sőt! Beléptem az előtérbe, és körbenéztem. Nem láttam semmi jelét dulakodásnak, és ez még jobban megrémisztett. Felléptem az első lépcsőfokra, és összpontosítottam. A vér intenzitása fentről jött. Felsiettem hát az emeletre, és itt is körbenéztem. Lefagytam. Apu ajtaján egy vérfolt éktelenkedett. Ahogy lenéztem a földre, ott is csöppökben látható volt. Mintha a folyosó közepén megtámadták volna, és ő beszaladt volna a szobájába. Odaléptem a szobája elé, és az ajtó alatt hatalmas vértócsa volt. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. A kilincs tiszta vér volt. Nem tétovázhattam tovább, ugyanis egy nagyon gyenge hangra lettem figyelmes. Dobogott valami. Kihagyott pár ütemet, és gyengén, de tovább dobogott. Fellángolt bennem a remény. Óvatosan elfordítottam a kilincset, nem törődve azzal, hogy véres lettem, és ki akartam nyitni az ajtót, de nem tudtam. Valami az utamban volt. Eltörtem hát a zárat, és óvatosan kinyitottam az ajtót. Charlie az ajtónak támaszkodva ült, a saját vérében. A mellkasa föl volt szakítva, és csöpögött belőle a vér. Valaki olyan tehette ezt vele, aki ért a fájdalmas és lassú halálhoz. Lassan vérzett el, most már elájult, de még éppen nem adta föl a szervezete. Leguggoltam elé, és megfogtam az arcát. Nyugodt, békés volt a sok kín ellenére is, amit átélhetett az elmúlt órákban. Elfordítottam a fejét, hogy jobban hozzáférhessek a nyakához, és megharaptam, majd a csuklóját is, és mindenhol, ahol csak tudtam, remélve, hogy elegendő mérget juttatok a szervezetébe, és meg tudom menteni. Nem voltam még készen arra, hogy elveszítsem az apámat.

Két erős kar húzott fel apámról, és én ijedten kaptam utána.

-  Bella, hallasz?- kérdezte.

-  Hagyj békén! Meg kell mentenem Charlie-t!- mondtam neki, de nem engedett el.- Nem hallod? Hagyj magamra! Miért vagy itt egyáltalán? Nem kéne itt lenned.- mondtam.

-  Bella. Nem tudod megmenteni.- mondta a legbársonyosabb hang a világon. Ha a szívem dobogna, kihagyna egy ütemet.- Nem tud életben maradni addig, hogy át tudjon változni. Nem elég erős a szervezete.- folytatta.

-  De meg kell próbálnom.- válaszoltam.

-  Bella…- suttogta a fülembe.- Hagyd elmenni…- kérte.

-  Nem tudom…- suttogtam vissza, és megfordultam, hogy annyi idő után ismét láthassam, de mikor megfordultam, pofonként ért az üresség. 

Nem volt ott. Soha nem is jön vissza. Csak a képzeletem játszott velem. Most, hogy elvesztem az apámat is, az agyam még jobban kapaszkodik Belé. Visszakuporodtam apám mellé, és könnyek nélkül zokogtam. Vártam, hogy megerősödjön a szíve, de az egyre csak lassabban vert. Még egyet dobbant, majd örökre elhallgatott. Pont, mint az enyém, csak ő már sosem láthatja az unokáit fölnőni. Nem marad velem. Ő is elhagyott. Szorosan öleltem magamhoz, és éreztem, ahogy „kiszáll” az élet a testéből. Egyre hűvösebb lett, már-már olyan hőmérsékletű, mint én. Nem tudom meddig lehettem így, zokogva, apám „karjaiban”, de egy idő múlva megérkezett Jake, és fölemelt a földről.

Éreztem, ahogy elindult velem haza, de már nem érdekelt semmi. Gyászoltam az apámat, és csak azt éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok. Soha nem éreztem magam ennyire fáradtnak, és a gyászomra még az is rátett egy lapáttal, hogy nincs itt most az az egy személy, aki egy picit, e be tudná gyógyítani a szívemen ejtett szakadékot.

Hívogatott a sötétség, és én megváltást várva, boldogan adtam meg magam neki. Már nem éreztem semmit, semmi sem fájt. Magával ragadott, és nem engedett.”