Tizenkilencedik fejezet

       19.  Fejezet

Nem értettem Edward viselkedését, de piszkosul fájt, amit mondott. Szinte el sem hittem, hogy itt állt előttem, mintha nem is önmaga lett volna. Annyit változott. Az a sok gyűlölet, amit a szemében láttam… Sosem láttam még őt ilyennek. Mi történhetett veled, Edward?

Rachel nem sokkal később talált rám.

-  Gyere, Bella, Aro hívat.- mondta.

-  Mit akarhat?- kérdeztem kissé gyanakodva.

Nem tanakodtam sokat, mert gyorsan a trónterembe értünk. Amint beléptünk, mindeni felénk fordult. Edward is ott állt, és a padlót fürkészte maga előtt. Figyelmemet Aro felé fordítottam nagy erőfeszítések árán.

-  Aro.- biccentettem felé.

Minden olyan gyorsan történt. Edward fölkapta a fejét, és rám nézett. Nem volt időm semmit sem cselekedni, mert már csak azt éreztem, hogy a torkomnál fogva szorít a falhoz. Vicsorogva csattogtatta előttem a fogait, és egyre közeledett a torkomhoz.

-  Megmondtam, hogy ne kerülj a szemem elé!- mondta, de a morgása eltorzította a hangját. Rémülten tekintettem rá. Fájt, ahogy szorított, de nem kellett levegő, így megfojtani nem tudott. Abban viszont nem kételkedem, hogy megölt volna, ha Aro nem lép közbe.

-  Elég, Edward, engedd el Isabellát!- szólt rá higgadtan, de rendre utasítóan. Edward viszont ahelyett, hogy elengedett volna, csak megköszörülte a hangját, és úgy szólt Aro-hoz, hogy a tekintetét nem vette le rólam.

-  Mester, valaki már évek óta szórakozik velem, valaki kiadja magát Bellának, hogy kínozzon. Igaz, eddig nem volt ilyen közel, eddig csak, mintha a szellemét láttam volna, de most valami miatt változtatott, és vagy felvette az alakját, vagy csak az agyunkban mutatja őt Bellának, de én nem bírom ezt tovább! Az én Bellám meghalt, és nem fogom elviselni, hogy valaki kigúnyolja az emlékét. Nem engedhetem.- mondta, izzó szemekkel.

-  Edward, utoljára mondom, engedd el Isabellát, és hallgasd meg!- utasította Aro.

Hezitált egy pillanatig, majd szépen lassan elengedett. Ő sem mozdult, és én sem mertem még levegőt sem venni.

-  Mondd, mire jó ez?- kérdezte, de nem voltam benne biztos, hogy hozzám beszél, olyan halkan szólalt meg.- Az arcát elloptad az emlékezetemből, az illata is majdnem ilyen volt, a hangja…- itt elcsuklott Edward hangja, és ha tudna, láttam rajta, hogy sírna.- Miért jó ez neked? Miért jó engem szenvedni látni? Nem is ismersz! Miért akarsz az őrületbe kergetni?- kérdezte, és olyan mértékű fájdalmat láttam a szemeiben, amitől meghasadt a szívem.

Gondolkodás nélkül csúsztattam a kezem az arcára. És ő, belesimult az érintésembe.

-  Edward,- suttogtam.- nem akarlak az őrületbe kergetni, de nem haltam meg. Itt vagyok, és nem azért, hogy téged kínozzalak. Hidd el, hogy ha tudtam volna, hogy ilyen fájdalmat okozok a látványommal, nem jöttem volna vissza, valaki mással küldtem volna ide Ramont. Sajnálom, hogy ennyire feldúltalak. Nem akartam. De nem tudom, hogy honnan gondolod, hogy meghaltam. Igaz, átváltoztam, de élek, és még sosem voltam ennél élőbb. Kérlek, nézz rám.- suttogtam, és már mind a két kezemmel az arcát fogtam.- Mikor elhagytál, szenvedtem. Talán jobban, mint most te, mert tudtam, hogy élsz, és nem lehetsz az enyém, de megígértem magamnak, hogy nem foglak felkeresni, nem foglak magamhoz láncolni. És ezt a fogadalmamat betartottam még akkor is, mikor átváltoztam. Te nem akartál engem, és ezt tiszteletben tartom.- mondtam neki.

-  Nem… ez nem lehet igaz… Alice… Alice látta, hogy meghaltál! Te nem lehetsz Ő.- mondta zavarodottan, majd kiszakadt a karjaim közül, és kirohant a teremből.

-  Nos, úgy látszik, a mi kis Edy fiúnk egy kissé megbolondult…- mondta kárörvendően Jane.

-  Mindig is tudtam, hogy nem volt százas…- kacagott Alec is.

-  Elég!- szóltam az ikrekre.- Nem tűröm, hogy így beszéljetek róla.

-  És mégis, ki vagy te nekem, hogy megmondd, hogy mit tehetek, és mit nem?- kérdezte Jane.

-  Senkid nem vagyok, de ha békét akarsz, akkor befogod a szád most, és nem hergelsz tovább.- mondtam miközben a szemeim szikrákat szórtak. Alec láthatott valamit bennem, ami miatt nem szólt semmit, de úgy látszik, hogy a húga nem volt ennyire szemfüles.

-  Különben…?- kérdezte gúnyosan.

-  Csak figyelmeztetlek, te akartad!- mondtam, és már koncentráltam is. Jane sikoltozva esett a földre, és vonaglott fájdalmában. Mindenki rákapta a szemét, majd felém fordultak.

-  Hagyd abba! Ne kínozd a húgomat te ribanc!- ordította magából kikelve Alec, és éreztem, hogy bevetette ellenem a képességét, de mikor az nem sikerült, megindult felém, és már támadni akart, mikor megállította egy hang.

-  Elég!- csattant föl Aro.- Bella, kérlek, hagyd abba Jane kínzását.- kérte tőlem, és én fogcsikorgatva, de engedelmeskedtem neki.- Ti meg,- fordult most az ikrek felé.- kérjetek bocsánatot. És ígérjétek meg, hogy nem fordul ilyen elő. Bella nem azért van itt, hogy civakodjatok. Azt hittem, hogy már felnőttetek, de látszik, hogy még mindig gyerekek vagytok. Nagyot csalódtam bennetek. Bella a vendégünk, és mi nem így bánunk egy vendégtől. Elő ne forduljon ilyen még egyszer.- mondta Aro, és az ikrek, mint két kisgyerek, akikre rápirított az apjuk, szót fogadtak neki, és bocsánatot kértek.- Bella, tőled is azt kérném, hogy ne forduljon ilyen elő többet.

-  Nem fog, ígérem.- mondtam, és elszégyelltem magam.- Sajnálom, Jane, nem akartalak bántani…- kértem bocsánatot tőle, és ezen mindenki meglepődött.

-  Öhm, nem gond, Bella.- mondta döbbenten.

-  Most elmehetsz, majd legközelebb megbeszéljük, amit akartunk. Pihenjetek le, hosszú volt ez a mai nap mindannyiunk számára…- mondta Aro, és visszaült a székére.

Nem kellett kétszer mondania, Rachel és én azonnal elhagytuk a termet. Amint a szobánkba értünk, ami inkább hatott lakosztálynak, ledőltem az ágyra, és gondolkozóba estem. Találkoztam Edwarddal, aki azt hitte, hogy meghaltam. Hogy lehet ez? És miért dúlta föl ennyire az, hogy látott? Hiszen nem szeret. 

Sziasztok!

Remélem tetszett a fejezet :) Egy kicsit jobban meg tudjátok már érteni Edward-ot, legalábbis remélem :D A fejezetet Ulának és Sziszy-nek küldöm! :)

Köszönöm a kommenteket, pipákat! :) ♥

Puszi, 

Yvi (: