Tizenhetedik fejezet

       17.  Fejezet

Nem voltam eszméletlenül sok ideig, legalábbis nem éreztem úgy. Mikor magamhoz tértem, Jake még mindig Ramon fölött állt, és fogaival a torkát szorongatta. Persze mondanom sem kell, hogy Ramon meg sem mert moccanni. Ha nem lett volna ilyen komoly a helyzet, biztosan nevetésben török ki. Így csak fölkeltem, majd leporoltam a ruhámat. Jake mellé lépkedtem, és megérintettem a sérült lábát. Nem rándult össze az érintésemre, amiből arra következtettem, hogy már kezdett összeforrni a csont.

Ki kellett még találnom, hogy mit csinálok Ramonnal. Nem engedhetjük el, mert akkor újra szervezi a csapatát, és akkor már velem sem lenne ilyen „kegyes”. Biztosan nem hagyná életben Renesmée-t. Már most meggyilkoltatta volna, ha van rá lehetősége. Megölni nem akartam, pedig tudom, hogy Jake szívesen véget vetett volna igen hosszú életének.

-  Megvolt rá a lehetőséged, hogy sértetlenül távozz.- szóltam hozzá, amivel csak annyit értem el, hogy gyűlölködő szemeit rám kapta.- Nem tudom, hogy miért nem éltél vele, mikor tudod, hogy a lányomért bármit megtennék. Egy anyával nem lehet kikezdeni úgy, hogy a gyermekét veszélyeztetik. Akkor csak még veszélyesebb lesz az anya is. Viszont te nagy slamasztikába kerültél az önfejűséged miatt. Nem engedhetlek el szabadon, mert tartok tőle, hogy miután megint megerősödsz, nem hagynál békét nekünk. Így más választási lehetőség híján utaznunk kell.- mondtam. Meglepett képet vágott, majd megértette.

-  Inkább végezz ki most.- mondta rekedt hangon.

-  Nincs akkora szerencséd.- vágtam vissza, majd Jake-hez fordultam.- Tudod még tartani, míg vadászok?- kérdeztem tőle, és ő csak egy kis torokköszörüléssel válaszolt.- Köszönöm, sietek vissza!- ígértem, majd elindultam vadászni, persze előtte Nessie-t fölkaptam a karjaimba. Levadásztam két őzet, és megitattam a lányom. Mikor már erőre kapott, akkor magamnak vadásztam, miközben ő magának ejtett el pár vadat.

Megerősödve, felfrissülve mentünk vissza a harcszínterére. Renesmée-t Rachel mellé küldtem, én pedig visszamentem Jake-hez, és átvettem a helyét. Megfogtam Ramon torkát, és kicsavartam a kezét, hogy ne tudjon kiszabadulni, majd Alec képességével elkábítottam.

-  Jake, te és Nessie menjetek haza, majd én is követlek benneteket, amint elintéztem mindent.- mondtam nekik. Jake csak bólintott, és indultak is. Nessie a hátára ugrott, és hozzásimult a farkasához. Látszott rajta a megkönnyebbülést, amint egymáshoz értek. Jó volt végre biztonságban tudni a lányom.- Rachel, neked van hova menned, vagy szeretnél velem tartani?- kérdeztem tőle kedvesen.

-  Igazából nincs senkim, nem olyan régen változtattak át, és rögtön itt ébredtem. Fél éve történt ez…- mondta szomorúan. Csodálkoztam rajta, hogy nem veszett el az emberi énje, nem sok újszülött tartja meg az emberi normákat, főleg nem úgy, ha ilyen közegben van…

-  Akkor jössz velem? Utazunk egyet, utána hazajöhetsz hozzánk, ha szeretnél.- ajánlottam. Nagyon megkedveltem, és hálás vagyok neki, hogy harcolt értem.

-  Az remek lenne, szívesen csatlakoznék hozzátok.- mondta meghatottan.

-  Akkor induljunk.- mosolyogtam rá, és fölkaptam Ramont.

Az út Angliából Olaszországba csak pár órába telt. Végig vámpírsebességben haladtunk. Elkerültünk minden kisebb és nagyobb települést, és hamarosan megérkeztünk Volterrába.

-  Milyen gyönyörű.- ámuldozott Rachel.

-  Igen, az… Ezt a helyet akarta Ramon megtámadni…- az út hátralévő részén gyorsan elmeséltem neki a Volturik történetét, amiről hallott már, mint kiderült, de csak rosszat. Persze, mivel Ramon mesélt neki. Ramon még mindig eszméletlenül feküdt a karjaimban, de mikor megérkeztünk, és bejelentettem, hogy egy „vendéggel” és egy kísérővel érkezem, akkor visszaadtam neki az érzékeit. Ideje sem volt magához térni, már a nagyteremben voltunk. Lila csuklyája a fejébe volt húzva, úgy léptünk be.

-  Kedves Bella! Minek köszönhetjük látogatásodat?- kérdezte Aro. Rachel rám pillantott, és nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, hogy mire gondol. Igen, rettentően hasonlítottak.

-  Aro, egy ismerőssel érkeztem hozzád, és a családom új tagjával.- mondtam neki.- Rachel-t ma találtam meg, és megmentettem.

-  Üdvözöllek Rachel. Szerencsés vagy, hogy a mi Bellánk mentett meg, nála jobb családot nem is kívánhatnál.- mondta kedvesen Aro.

-  Köszönöm.

-  Viszont azt mondod ifjú Isabella, hogy hoztál még valakit, valaki ismerőst?- kérdezte kíváncsian Aro.

-  Igen, nagyon jól ismered őt, habár nem hinném, hogy valaha gondoltad volna, hogy ismét találkoztok. Egyszer már átvert, és… A többit mondja csak el ő neked…- mondtam, majd lehúztam Ramon fejéről a csuklyát.

-  Fivérem? Ramon? Hogy lehet az, hogy te élsz?- kérdezte Aro, és egy szempillantás alatt előttünk termett.- Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek, öcsém!- emelte föl a hangját, de Ramon még mindig nem nézett rá. Aro megfogta az állát, hogy rákényszerítse, hogy ránézzen, de amint hozzáért, rögtön el is kapta, mintha megégette volna a kezét.- Hogy lettél volna képes erre?- kérdezte Ramontól, és egy akkora pofont kevert le neki, hogy még hallani is rossz volt.- Vigyétek el.- intett két katonájának, majd hozzám fordult.- Köszönöm, Bella. Hogyan hálálhatnám meg a segítségedet?- nézett rám.

-  Csak kérlek, ne árts a családomnak. Nem szegtem semmilyen szabályt.- néztem rá.

-  Nyugodj meg, kedvesem, senki sem akar nektek ártani, bár szívesen megismerkednék Renesmée-vel.- mondta csillogó szemekkel.- Igazi kincsnek tűnik.

-  Az is, éppen ezért nem szeretném veszélyeztetni. Kérlek, érts meg, Aro.

-  Megértem, de azért majd egyszer mutasd be nekünk.- mondta mosolyogva, és én tudtam, hogy nem tagadhatom meg kérését.

-  Természetesen.

-  Oh, és Bella, kérlek, maradjatok egy pár napig köreinkben, szeretném jobban megismerni az új családtagodat.

-  Attól tartok, hogy ez nem egy jó ötlet, Aro, Rachel hónapokon keresztül bántalmazva volt, végre kijárna neki a pihenés, és nem hinném, hogy egy ilyen mozgalmas helyen ki tudná pihenni magát.- magyaráztam.

-  Csak egy pár napig. Utána mehettek, amikor csak szeretnétek.- mondta.

-  Rendben. Köszönjük a vendéglátásotokat. Igazán kedves.- köszöntem meg, és mikor biccentetek egyet, kimentem a teremből. Rachel-nek megmutatták a szobáját, és én szóltam neki, hogy pár perc, és én is megyek, csak föl kell hívnom a többieket.

Anthony a második csörgésre vette föl.

-  Szia! Mi újság?- kérdezte izgatottan.

-  Szia, szívem! Volterrában vagyok, pár napig itt kell maradnom, de nemsokára megyek haza. A többiek már úton vannak haza. Viszont most megyek, szeretlek!- köszöntem el tőle. Épp, ahogy letettem a telefont, nekimentem valakinek, és amilyen szerencsétlen vagyok, a földön kötöttem ki.

Akinek nekimentem, kinyújtotta a kezét, és fölsegített. Milyen udvarias.

-  Elnézést, én nem is figyeltem, a gondolataimba voltam temetkezve.- mentegetőzött.

-  Á, semmiség, én sem figyeltem.- válaszoltam, és ránéztem. Egyenesen azokba a vérvörös szemekbe. Olyan ismeretlen volt, mégis annyira ismerős. Nem hittem el, amit –ebben az esetben inkább, akit- láttam.

Sziasztok Kedveseim!

Köszönöm szépen az összes kommentet, pipát, mindent! Nagyon örülök nekik! :) Siettem, hogy minél hamarabb tudjam hozni Nektek a fejezetet, remélem tetszeni fog:) A mai kérdés, vajon kivel találkozhatott Bella? 

A fejezetet Sziszy-nek, és Klaunak küldöm! :) Tetszettek az ötletek! Sziszy, komolyan mondom, hogy szerintem -ha van rá időd- kezdj el írni. Nagyon kreatívnak tűnsz számomra! Szívesen olvasnék tőled :) Klau, örülök, hogy visszatértél hozzánk.:) Nyugodtan kérdezz párat, még az is lehet, hogy pár kisebb titkot elárulok ;) 

Imádlak titeket, köszönöm, hogy olvastok,

Puszi,

Yvi (: