Tizenkettedik fejezet

       12.  Fejezet

„Nem tudom, hogy meddig lehettem eszméletlenül. Csak arra emlékszem, hogy nem akartam visszamenni oda, ahol az a sok fájdalom várt tárt karokkal. Csak egy kis nyugalmat akartam, időt, hogy gyászoljak. Nem éreztem úgy, hogy meg tudnék birkózni apám elvesztésével. Úgy éreztem, mintha egy darabot téptek volna ki a szívemből.

Sokáig voltam egyedül, és egy idő múlva kezdtem úgy érezni, hogy talpra tudok állni. A gyermekeim gondolata is erőt adott, így már küzdöttem a sötétség ellen. Vissza akartam találni a családomhoz, de előbb saját magamhoz kellett visszatalálnom.

Elképzeltem, hogy a testem és a lelkem össze van kötve, és követtem az útvonalat. Nehéz volt, rettentően nehéz, de megérte. Már nem éreztem magam olyan könnyűnek, és gondtalannak, mint ott abban az üres, nyugodt helyen, de örültem neki, hogy visszatértem.

Lassan ébredeztem, mintha csak egy álomból ébrednék. Nyújtózkodtam, mert elgémberedtek a végtagjaim a hosszas fekvéstől, végül óvatosan kinyitottam a szemeimet. Ismerős helyen ébredtem, pontosabban a saját szobában, és mellettem a számomra legfontosabb személyek feküdtek. Nessie és Anthony a két oldalamon, mellettük Vic és Jake.

-  Jó reggelt, Csipkerózsika!- köszöntött Jake.

-  Jó reggelt.- mondtam, de amint levegőt vettem, égetett a torkom. Nagyon gyengének is éreztem magam, és alig volt hangom. – Mennyi ideig voltam kiütve?- kérdeztem, mikor fölfogtam, hogy mit is látok. Anthony és Nessie már nem 6 évesek voltak… Már körülbelül 14 évesnek néztek ki. Az nem lehet, hogy olyan sokáig voltam eszméletlenül…

-  Egy évig.- hallottam meg Vic sírós hangját.

-  Azt hittük, hogy…

-  Hogy már nem is jössz vissza hozzánk…- fejezte be Anthony nővére mondatát.- Csak feküdtél itt, mozdulatlanul. Még levegőt sem vettél, és én úgy sajnálom.- mondta Anthony.- Úgy sajnálom, mami.- mondta, és szorosan átölelt.

-  Semmi gond, szívem. Itt vagyok már. Sajnálom, hogy egy évig nem lehettem mellettetk.- mondtam, és végigsimítottam az arcán, majd Nessie-t is magamhoz húztam, aki ekkor már sírdogált.

-  Úgy örülök, hogy végre itt vagy!- zokogta a nyakamba.

-  Én is örülök, kincsem.- mondtam. Egy könnycsepp száguldott végig az arcomon. Döbbenten kaptam az arcomhoz, és mikor elvettem az ujjam, vörösre festette a vér. Azóta tudok sírni, de csak a táplálékom, azaz a vér, tud kibuggyanni a könnycsatornáimból.

Mindannyian ledöbbentünk ezen a jeleneten, de mivel nagyon gyenge voltam, ezért a legfontosabb az volt, hogy elmenjünk táplálkozni. Mikor visszaértünk a vadászatból, leültünk, és megbeszéltük, hogy mi történt az elmúlt egy esztendőben. Kiderült, hogy aput eltemették a Forks-i temetőben. Azt mesélték, hogy sokan voltak ott, sokan búcsúztatták el. Ennek örültem, jó lett volna nekem is ott lennem, de jobban belegondolva nem hiszem, hogy tudtam volna tartani magam.

-  Karácsony van, itt az ajándékozás ideje!- mondta egy idő után Nessie, hogy ne szomorkodjunk tovább.

-  Jó!- mondta Anthony, és fölszaladt a szobájába.

Először Vic-nek adta oda az ajándékát, ami egy repülőjegy volt Madridba, ugyanis a spanyol főváros Victoria kedvenc városa. A nővérének egy szép nyakláncot adott, míg Jake-nek egy könyvet. Nem volt valami nagy ajándék, de Jake nagyon örült neki. Ez azt jelképezte, hogy kezdi elfogadni. Végül hozzám lépett, és egy hatalmas fényképalbumot adott, amiben az elmúlt év képei voltak. Folytak a könnyeim miközben végiglapoztam, majd megköszöntem kisfiamnak, és megöleltem.

Nessie következett. Ő is Victoriával kezdte a sort. Adott neki egy szép vörös ruhát, ami tökéletesen illett hozzá. Rövid volt, lenge, és gyönyörű. Adott még neki egy hozzáillő bolerót, kesztyűt, és egy hosszúszárú csizmát is. Mindezt azért, hogy ne „csillogjon” a napfényben, este pedig csodálatosan nézzen ki. Jake egy fényképet kapott, amit most készíthetett, mert mindenki rajta volt. Az volt a képre írva, hogy „A mi kis szeretetteljes családunk”. Anthony könyvet kapott nővérétől, végül Nessie felém fordult. Átadta a kis dobozkát, és én érdeklődve bontottam ki. Egy gyönyörű nyakláncot kaptam tőle, amit ki lehet nyitni. Amint ezt megtettem, az ő képeik voltak benne. Ők négyen. Az én kis családom. Zokogva öleltem át kislányomat is.

Vic, és Jake gyorsan átadták az ajándékaikat. Míg Vic mindenkinek közösen egy jó kis házimozi rendszert, addig Jake mindenkinek adott egy La push-i indiánmintás karkötőt, amire egy fából kifaragott farkast tettek medálként. Nagyon szép volt.

Én következtem, és ujjaimat tördelve akartam bevallani, hogy semmit sem tudok adni, mikor eszembe jutott, hogy tavaly nem tudtam odaadni az ajándékaimat, így fölszaladtam a szobámba, és levittem őket.

Vic rettentően örült az ajándékának, és meghatottan ölelt át. Nessie ugyebár azt a szép ruhát kapta volna, így neki nem tudtam semmit sem adni, de megbeszéltük, hogy karácsony után elmegyünk vásárolni. Nagyon örült ennek. Anthony imádta a könyveket, amiket írtam. Már el is kezdte olvasni az elsőt, és nem lehetett rábírni, hogy letegye. Jake megkapta a laptopot, és a hozzátartozó dolgokat, amiknek nagyon örült, mert mint kiderült, otthon még mindig nem újítottak be e-téren.

Elnézést kértem mindannyijuktól, hogy csak tavalyi ajándékokat kaptak tőlem, de leintettek.

-  Az a legfontosabb, hogy velünk vagy.- mondta Nessie.- Ha nem kaptunk volna semmit sem tőled, még akkor is ez lenne a legjobb karácsony a világon!- tette hozzá. Nagy családi ölelésben részesültem, aminek nagyon örültem. Annyira örültem nekik, önzőnek éreztem magam, hogy ilyen sokáig magukra hagytam őket csak azért, hogy nekem könnyebb legyen.

-  Nem vagytok éhesek?- kérdeztem.

-  Hát, nem is tudom.- mondták a gyerekek, de a gyomruk helyettük is válaszolt.

-  Gyertek, csinálok palacsintát.- mondta Vic, és már a konyhában tevékenykedett.

-  Nem jössz?- kérdeztem Jake-et.

-  Dehogynem!- vágta rá.

Mikor már mindenki leült a helyére, én Jake ölébe telepedtem. Szükségem volt a közelségére, megnyugtatott, elvégre a legjobb barátom. Nem szólt semmit, csak átölelt, és az állát a vállamra fektette. Viszont mikor készen lett a palacsinta, akkor már hangot adott nemtetszésének.

-  Bella! Nem tudok így enni…- panaszkodott, de csak nevetni tudtam rajta.

-  Majdcsak megoldod valahogy.- kacagtam, és nem tágítottam a helyemtől. Jó volt ott a meleg karjai között. Annyira más volt, mint amire szükségem volt, hogy már-már kiégette a hideg karok ölelésének emlékét a fejemből.

Csak ültem ott, a családommal körbevéve, és hálát adtam az égnek, hogy ők még megvannak nekem, és nem akartam elveszíteni őket. Megfogadtam, hogy az utolsó leheletemig harcolok értük.

Pár hét múlva Vicnek el kellett költöznie, de nem ment messze, csak Seattle-ig. Itt már föltűnő volt, hogy nem öregszik. Anthony pedig úgy döntött, hogy vele tart, hiszen nem akarta egyedül hagyni a kedvenc- és nem mellékesen egyetlen- nagynénikéjét. Persze az újévet még velünk töltik, de utána elköltöznek.” 

Sziasztok!

Tudom, mostanában rövidebb fejezeteket hozok, de heti kettőt hozok inkább, mint egyet. Imádok Nektek írni, és inkább hamarabb fölteszek egy fejezetet, mint egy hosszabbat tegyek föl egy hetes kihagyásokkal. Amúgy a fejezetet Klaunak küldöm, köszönöm, az összes kommentet, és köszönöm, hogy olvasol! Remélem pár kérdésedre valamilyen szinten választ adtam, nem akartam tovább húzni a dolgot, de majd még kifejtem jobban :) Gondolkodtam rajta, hogy holnap hozok frisset megint, mert ilyen későre sikeredett ez a mai. Ha lesz időm begépelni, akkor hozom!:) 

Addig is, puszi,

Yvi (: