Tizennegyedik fejezet

       14.  Fejezet

„Január első pár napjában még otthon volt Anthony, miközben Vic intézte a lakást, és a munkahelyét. Anthony megkérte, hogy írassa be a helyi suliba, mert kíváncsi, hogy mit tanulnak az iskolában az emberek.

Tehát, míg Vic intézkedett, én próbáltam minél több időt tölteni a fiammal. Egyik ilyen alkalommal elmentünk vadászni.

-  Anthony, vadásztál már madárra?- kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.

-  Nem, sosem gondoltam arra, hogy madarat fogyasszak. Sütve fonom, de a vére nem tudom, hogy milyen lehet.- gondolkozott el.

-  Hát, akkor derítsük ki!- mondtam, majd el kezdtem futni az erdő közepén lévő tó felé. Ott mindig vannak vadkacsák… Fiam jött utánam, és le is előzött. Mikor odaértünk, megálltunk, és csak néztük az állatokat egy kis ideig.- Készen állsz?- kérdeztem.

-  De még mennyire!- vágta rá.

Fogta magát, és rávetette magát a legközelebbi vadkacsára. Persze tiszta sár lett, de nem zavarta, megbirkózott a verdeső madárral. Hamarosan én is követtem a példáját, és elkaptam egy pipit. Amint megízleltem a vérét, elfintorodtam. Nem volt finom. Nagyon nem! Gyorsan kitörtem szerencsétlen áldozatom nyakát, és kitettem a partra, hogy a ragadozók meg tudják majd enni. Ahogy láttam, Anthony-nak sem igazán ízlett a madár. Már épp kimásztam volna a tóból, mikor visszarántott. Nagyot csobbantam, de mikor följöttem a víz felszínére, akkor lenyomtam fiam fejét a víz alá, és gyorsan kimásztam. El kezdtem futni, hogy ne torolja meg, azt, amit vele tettem, de mivel ő gyorsabb nálam, ezért hamarosan utolért, és rámvetette magát. A nagy lendülettől gurultunk egy kicsit a földön, majd egy nagy kupac falevélben landoltunk. Ekkor el kezdett csikizni. Nevetve tekeregtem az ujjai alatt, próbáltam kiszabadulni, hogy véget érjen a „kínzásom”, de nem volt könyörületes. Csak egyszer volt alkalmam a kitörésre, de akkor fordítottam a helyzetünkön, és immár én csikiztem őt. Persze ő is hasonlóképpen járt, mint én az előbb, és kifulladva, levegő után kapkodtunk, mikor abbahagytam. Tudom, nekem nem volt szükségem rá, de mégis olyan emberinek éreztem magam akkor. Mind a ketten csuromvizesek voltunk, sarasak, és a hajunkból falevelek meredeztek mindenfelé. Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, ahogy egymásra néztünk. Már a könnyünket töröltük, mikor egy kissé lenyugodtunk.

-  Megyünk vadászni?- kérdezte rövid idő múlva. Nagy levegőt vettem, elemeztem az illatokat.

-  Hmm, hegyi oroszlán!- mondtam boldogan.

-  Siess, nehogy elszaladjon előled.- csipkelődött.

-  Nem értem, hogy a hiúz mennyivel jobb…- mondtam.

-  Sokkal!- mondta vigyorogva.

Miután vadásztunk, a tónál találkoztunk.

Anthony már hamarabb ott volt, mint én, és valamit fogott a kezében. Nem tudtam, hogy mi az, csak akkor jöttem rá, mikor szembe fordította velem.

-  Egy hiúzkölyök…- mondta kisfiam.- Megtámadott az anyja, nem értettem, hogy miért, nem is érdekelt. Csak akkor vettem észre, hogy a kölykét védelmezte, mikor már végeztem a táplálkozással. Mami, meghal, ha nem visszük haza, kérlek, neveljétek föl…- szemeivel könyörgött, hogy mondjak igent.

-  Jó, de ha fölnő, akkor el kell engednünk.- mondtam.

-  Köszönöm!- hálálkodott.

Ezek után hamarosan hazaértünk, és Anthony elment aludni, én meg gyorsan megfürödtem, és utána megetettem a „kiscicát”. Nagyon aranyos volt. Dorombolt végig, miközben simogattam, még evés után is, mikor elnyomta az álom, így hát nem hagytam abba. Ledőltem az ágyamra, és olvastam a kedvenc könyvemet.  

Reggel, mikor ébredezett az erdő, abbahagytam az olvasást, és lementem reggelit csinálni a többieknek. Persze a hiúzkölyköt óvatosan letettem az ágyamra, és becsuktam az ajtót, nehogy véletlen kiszabaduljon.

Csináltam palacsintát a gyerekeknek, és bacont és tükörtojást Jake-nek. Mikor elkészültem, már mindenki lejött. Nem értettem, hogy miért néznek rám furán, de Nessie megjegyezte, hogy stílusos az új hajviseletem. Begöndörödött fürtjeimbe még mindig volt jó pár falevél, pedig este már megmostam. Ness segített kiszedni őket reggeli után.

-  Nessie, Jake, szeretnénk bemutatni nektek valakit.- mondtam nekik, miközben Anthony-ra mosolyogtam.

-  Mi volna az?- kérdezte Jake.

-  Gyertek, és meglátjátok.

Bementünk a szobámba, és fölvettem a kölyköt, majd megfordultam, hogy szemügyre vehessék. Közben persze fölébredt, és amint meglátta Jake-t, fújtatott, és jobban hozzámbújt.

-  Ugye most szórakoztok velem?!- háborodott föl Jake.

-  Jake, viselkedj illedelmesen.- szólt rá Nessie, de ő sem tudta visszatartani a nevetését, és mindannyian együtt nevettünk Jake sértett arckifejezésén.- Legyél vele kedves, még csak egy baba.

-  De már most utál!- panaszkodott tovább Jake.

-  Hát ja, ennyit a macska-kutya barátságról…- nevetett Anthony, amint immár mind a négyen jót nevettünk.

Miután lenyugodtak a kedélyek, átadtam Nessie-nek a kölyköt, és figyeltem, ahogy dajkálgatja. Már most nagyon megkedvelte. Mindig egy háziállat miatt rágta a fülem, de nem akartam venni, mert félnek tőlünk az állatok. Ez a kis csöppség azonban más volt. Nem félt egyáltalán, sőt már most ragaszkodott hozzánk.

Mondtam a gyerekeknek, hogy találjanak ki valami nevet neki, hogy tudjuk a nevén szólítani, de nem tudtak megegyezni semmiben. Végül Prue-nek neveztük el. Sokszor adott ki ilyen hangot, ezért rajta ragadt.

Miután Anthony is elköltözött, nem sok minden változott. Hétvégente találkoztunk, akkor mesélt a suliról, meg mindenről, hogy mit tanult, mit olvasott, mi is meséltünk, hogy mi történt velünk, de ezen kívül csak Prue változott. De ő sokat. Már majdnem kifejlett példány lett belőle. De még mindig az én szobámban aludt. Néha persze elbóklászik, de a legtöbb idejét velünk tölti. A gyerekek még mindig nagyon szeretik, és már Jake is összebarátkozott vele. Néha csak „cicának” hívjuk, de arra is hallgat. Nagyon okos állat. Figyel mindenkire, és óvatosan bánik velünk, holott tudja, hogy nem árthat. Szokott jönni vadászni velünk, nekem kellett megtanítanom rá, de gyorsan rájött, nem hiába, az ösztönök teszik.”

Kicsi Prue