Huszonegyedik fejezet

       21.  Fejezet

-  Most már hiszel nekem?- kérdeztem én is suttogva.

-  Igen.- mondta, és magához húzott még egy csókra.- Ne tudd meg, hogy milyen volt nélküled élnem. Szeretlek, Bella! Mindig is szerettelek!

-  Akkor miért hagytál el?- kérdeztem tőle.

-  Mert akkor úgy láttam helyesnek. Nem akartalak bántani, de mikor Alice mondta, hogy meghaltál, átkoztam magam, amiért elhagytalak, és nem vigyáztam rád. Soha többé nem követem el ezt a hibát! Meg tudsz nekem bocsájtani?- kérdezte könyörögve.

-  Nem tudom. A szívem szerint meg tudnék, de az eszem mást mond. Ha egyszer elhagytál, mi akadályoz meg abban, hogy még egyszer megtedd? Be kell bizonyítanod, hogy komolyan gondolod. Már nem csak saját magamra kell gondolnom…- mondtam neki.

-  Ezt hogy érted? És ki volt az, akivel akkor beszéltél, amikor először találkoztunk?- kérdezte.

-  Nem mondhatom el, sajnálom.- nem tudhat a gyerekekről még. Addig nem, míg nem vagyok benne biztos, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mond.

-  A párod? Találtál valaki mást?- gyanúsított meg.

-  Ilyennek ismersz?- kérdeztem döbbenten. Nagyon sértett, amit mondott.

-  Nem tudom…- mondta, de én a szavába vágtam.

-  És, ha a párom? Akkor mi van? Te hagytál el, nem várhattam rád örökké!- mondtam neki dühösen, és kiszakítottam magam az öleléséből.

-  Bella, kérlek, ne menj el!- kiabált utánam, de már az erdőben szaladtam.

Mégis mit képzel magáról, hogy meggyanúsít? Csak azért, mert nem mondok el neki valamit. Nem szabad tudnia a gyermekeimről. Nem tudom, hogy bízhatok benne. Nem akarom, hogy elvegye tőlem őket. Nekem csak a gyermekeim maradtak. És tudom, hogy ugyan Anthony nagyon mérges rá, de amint megismeri meg fogja szeretni. Tudom, önző dolog, amit teszek… Így is tud már Aro Renesmée-től, pedig pont ezt akartam elkerülni…

Na, Bella, akkor most mitől is félsz pontosan?- kérdezte a tudatalattim. A csalódástól. Ez nyilvánvaló. Egyszer már megégettem magam Edwarddal. Nem tudnám még egyszer elveszíteni.

Mikor visszaértem a szobánkba, Rachel ott várt.

-  Szia Rachel, mi újság? Történt valami, míg nem voltam itt?- kérdeztem.

-  Szia Bella, nagyon nem történt semmi. Csak Felix járt itt.- mondta szégyellősen.

-  Felix? Mit akart?- kérdeztem döbbenten.

-  Hát, csak az iránt érdeklődött, hogy hogy vagyok. Meg itt maradt egy picit beszélgetni. Nagyon kedvesnek tűnik.- mondta.

-  Elhiszem.- mosolyogtam rá.- És amúgy szeretnél valamiről beszélgetni?- kérdeztem tőle.

-  Igazából, a gyermekeidre lennék kíváncsi, alig meséltél még róluk. Renesmée nagyon szimpatikusnak tűnt…

Sokáig beszélgettünk, és én is megtudtam róla sok mindent. 19 éves korában változtatták át. Gyönyörű barna haja van, ami a derekáig ér, olyan magas, mint én, és nagyon csinos. Ahogy mesélte, mindig is szociális ember volt, de a táborban Ramon emberei nagyon megtörték, ezért most már kevésbé tud úgy megnyílni másoknak, főleg férfiaknak, mint eddig. Nem tudtam elégszer elmondani neki, hogy igazán semmiség volt kiszabadítanunk őt is onnan, de nem tágított, és állandóan megköszönte. Nagyon kedves lány.

Végigbeszélgettük a napot. Már este fele járt, mikor kopogtak az ajtón.

-  Kinyitom.- mondtam Rachel-nek, és az ajtó előtt várakozónak is egyaránt, mert tudtam, hogy mind a ketten hallják. Mikor kinyitottam az ajtót, egy nagy mackóval találtam magam szembe. Hirtelen azt hittem, hogy Emmett az, de hamar rájöttem, hogy Felix áll az ajtóban.

-  Á, szia,Bella! Mizu, csajszi?- kérdezte mosolyogva.

-  Szia, Felix. Miért van az az érzésem, hogy nem hozzám jöttél?- mosolyogtam rá.

-  Mindig fején találod a szöget… Igazából Rachel-t keresem. Beszélhetnék vele?- kérdezte. Megmosolyogtatott, hogy úgy kérte el Rachel-t, mintha az anyja lennék. Valamint láttam rajta, hogy egy kicsit zavarban van.

-  Hát, nem is tudom…- mondtam neki elgondolkodva, majd kitört belőlem a nevetés, mikor láttam az arcát. Olyan rémült képet vágott, hogy nem tudtam visszafogni magam.

-  Ne már Bella!

-  Persze, nyugodtan.- mondtam neki végül, és bementem a nappaliba.

-  Szia, Felix.- köszönt Rachel neki.

-  Szia Rachel… Tudod, arra gondoltam, hogy el kéne menned vadászni, és nem akarnám, hogy egyedül menj, ezért gondoltam felajánlom, hogy elkísérlek…- mondta Felix félősen. Behalok rajta. Idejön egy kislány, és Felix-ből félős kisfiút varázsol. Rachel rám pillantott megerősítésként, és mikor én bólintottam, mosolyogva egyezett bele.

-  Aztán vigyázzál a lányomra!- szóltam utánuk, mire csak kuncogás lett a válasz. Igaz még nem ismertem Rachelt régóta, de ez alatt a pár óra alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz. Nagyon hasonlított a természete Renesmée-éhez, és emiatt még közelebb éreztem magamhoz.

Fél órával később ismét kopogtak az ajtón. Elég kapós lett ez a szoba, mondhatom…

-  Szia, Demetri.- mondtam, miután kinyitottam az ajtót.

-  Szia, Bella! Azt szeretném kérdezni, hogy ráérsz-e egy picit?- kérdezte, ami eléggé meglepett, de mielőtt még válaszolhattam volna, valaki megelőzött.

-  Nem, nem ér rá. És nem, nem is fog ráérni.

-  Ezt majd ő eldönti, Edward.

-  Rád sosem fog ráérni, szóval ne strapáld magad.- válaszolta idegesen Edward.

-  Demetri, majd később beszélünk, jó?- kérdeztem tőle kedvesen.

-  Rendben. Sziasztok.- mondta, majd távozott.

Edwarddal farkasszemet néztünk. Nem szólalt meg egyikünk sem, végül én törtem meg a csöndet.

-  Miért voltál ilyen ellenséges vele?- kérdeztem.

-  Mert nem láttad a gondolatait.- válaszolta, még mindig izzó szemekkel.

-  És mit akarsz?- kérdeztem tőle. Nem szólt semmit, csak közelebb lépett, és a tarkómnál fogva közelebb vont magához. Arcunk centiméterekre voltak csak.

-  Téged. Tudni akarok rólad mindent. Az elmúlt évekről. Tudni akarom, hogy mennyi esélyem van arra, hogy mindent helyrehozzak. Tudni akarom, hogy mire gondolsz. Mindent, ami veled kapcsolatos. Szeretni akarlak, és azt akarom, hogy ismét bízz bennem, hogy te is viszont szeress. És sosem akarlak elengedni. Nem élném túl.- mondta, majd még mielőtt bármit válaszolhattam volna, lecsapott az ajkaimra. 

Sziasztok!

Itt az új fejezet :) Remélem tetszett :) Köszönöm a kommenteket, és a pipákat! 

Klaunak, Ulának és Sziszy-nek küldöm a fejit :) 

Szerintetek Bella el tudja felejteni a múltat, és meg tud bocsájtani Edward-nak? Valamint mit gondoltok Rachel-ről? Felix és Rachel összejönnek szerintetek? :) 

Puszik, 

Yvi (:

Huszadik fejezet

       20.  Fejezet

Amint beértünk a szobába, Rachelhez fordultam.

-  Bocsáss meg, hogy ilyen sűrűn magadra hagylak, de most el kell mennem kiszellőztetni a fejemet. Még nem tudsz semmit rólam meg Edward-ról, de majd, ha visszatértem, mindent elmesélek, és jobban megismerhetjük egymást.- ajánlottam.

-  Persze, menj csak nyugodtan. észrevettem, hogy olyan valaki, aki közel állt hozzád.

-  Köszönöm.- mondtam, majd megöleltem. Egy pillanatra meglepődött, de utána visszaölelt.

Nem tartózkodtam sokáig a vár falain belül, gyorsan elhagytam, és az erdőbe vetettem magam. Elejtettem pár állatot, hogy ne legyek szomjas, és hogy vissza tudjam magam fogni, mikor a királyi család táplálkozik. Csak bolyongtam az erdőben, és gondolkodtam. Vajon mit csinálhat most Edward? Mit gondolhat rólam? Elhiszi, hogy tényleg élek? És Alice honnan gondolta, hogy meghalok? Vajon szeretne tudni a gyerekekről? Elmondhatom neki egyáltalán? Hinne nekem?

Ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok száguldoztak a fejemben, mikor átestem valamin, vagyis inkább valakin. Csak akkor vettem észre, mikor már a földön landoltam. Valaki a fűben kuporgott, éppen vadászott. gyorsan beleszagoltam a levegőbe, hogy mi lesz az áldozata, és mikor megéreztem az ember illatát, megdermedtem.

-  NE!- sikoltottam, mikor láttam, hogy már éppen támadni akar, és megfogtm a kezét, és lerántottam a földre. Neki feketék voltak a szemei, az ösztönei diktáltak, és próbált megszabadulni tőlem. Próbált kicsavarodni a szorításomból, de nem ment neki. Szorosan fogtam.

Rémisztően fölmordult, állati hangjától kirázott a hideg, de nem engedtem el. Egy nő volt az erdőben, és nem hallhatta, de várandós volt. Nagyon gyenge volt a szívhang, még pici lehetett a baba, és mivel ő az illatra koncentrált nem tudhatta. Nem hagyhattam, hogy végezzen velük.

Sajnos erősebb volt, mint én, ezért ki tudott szabadulni a fogásomból, de most ő fogott le engem. Ráült a hasamra, hogy lefogjon, és a kezeivel fogta le az én kezeimet.

Eléggé meglepődtem, mikor Edwarddal találtam magam szemben.

-  Edward, ez nem te vagy. Te sosem bántanál egy várandós nőt!- mondtam neki.- Kérlek, térj vissza hozzám.- könyörögtem neki.

Láttam rajta, hogy küzd. Vissza akar térni, de a szörnyet nehéz visszazárnia a ketrecbe. Valószínűleg a Volturinál már hozzászokott, hogy ki van engedve a ketrecéből, és mindig megkapja, amire vágyik.

-  Edward, koncentrálj rám. Sosem bántottál nőket. Ez a nő ráadásul terhes. Hallgasd csak meg! Hallod a második hangot? Azt a kis gyengét? Ő az, egy kisbaba.

-  Honnan tudtad?- kérdezte üveges tekintettel, mikor már valamennyire visszatért.

-  Onnan, hogy én… én csak jobban figyeltem.- mondtam neki. Majdnem elszóltam magam, Bella figyelj oda jobban!- szóltam magamra.

-  Ezt nem hiszem el…- zsörtölődött.- Már megint te?- kérdezte idegesen, mikor rájött, hogy ki állította le.

-  Úgy látszik…- válaszoltam neki.

-  Mit akarsz? Megint hazudozni fogsz?

-  Nem tehetek róla, hogy nem hiszel nekem… Mit tudnék csinálni, hogy elhidd, hogy élek?- kérdeztem tőle szarkasztikusan.- Miért volna jó nekem, ha nem én lennék magamnak kiadni magam? Jesszus, ez egy kicsit kacifántos lett…

-  Értem, és nem tudom… Egy részem szeretné elhinni, hogy tényleg te vagy Bella, de a racionálisabb énem tudja, hogy meghaltál…

-  Ácsi. Alice látta, hogy meghalok valamiben, vagy…?

-  Eltűnt a jövőd. Nem látott konkrét indokot, hogy miért, de nem látta a jövődet, és, ha valakinek nem látja a jövőjét, akkor annak nincs is, ergo meghalt.

-  És, ha vérfarkasok között voltam? akkor ugyanúgy eltűnik a jövőm, nem? Régen emiatt voltál annyira kiakadva…- mondtam neki. Remélem végre belátja, hogy tényleg az vagyok, aki.

-  Nem lehettél mindig vérfarkasok között. Max úgy tűnhetett volna el a jövőd, ha valakinek összekötődik veled a jövője.- mondta. Haladásnak fogtam föl, hogy már nem harmadik személyben beszél rólam, ezt haladásnak veszem… Lehet, hogy a gyerekek miatt nem látta Alice a jövőm?

-  Nem tudom, Edward. De az biztos, hogy tudom, hogy élek. Ha kell, bebizonyítom neked.- mondtam.- Kérdezz tőlem bármit.

-  Nem tudom, nem tudom elhinni, hogy tényleg te vagy Bella. Az egy csoda lenne…- mondta, de közben vacillált.

-  Olyan makacs vagy…- mondtam neki, miközben megforgattam a szemem.

-  Én már csak ilyen vagyok… Amúgy köszönöm, hogy nem hagytad, hogy végezzek velük…- utalt az áldozataira. Vagyis a majdnem áldozataira.

-  Igazán nincs mit. Tudod, nem értem, hogy miért zavar, hogy élek-e vagy sem… Hiszen elhagytál…- mondtam neki.

-  Édes Istenem… Mindig is szerettem Bellát… Egyszerűen nem tudtam azzal a tudattal vele lenni, hogy milyen törékeny… Annyira szerettem, hogy nem tudtam megbocsájtani magamnak, hogy bántottam.

-  De hát mindig mondtam neked, hogy milyen különleges volt számomra, és, hogy semmit sem bántam meg, sőt…- mondtam neki.

-  Igen, tényleg mondott ilyet, de nem tudtam elhinni neki. Hiszen láttam a saját szememmel, hogy mit tettem.

-  Edward, azok a véraláfutások semmik. Sokkal rosszabb bőrben voltam utána… James után megígérted…- mondtam neki, de a könnyeim már ki akartak buggyanni.- Megígérted, hogy velem maradsz, amíg el nem küldelek. Megszegted az ígéretedet, mert én sosem küldtelek el, és sosem lettem volna képes rá!- mondtam neki, és ezzel egy időben kicsordult az első csepp könnyem.- Olyan nagy szükségem lett volna rád!

-  Mi történi veled?- kérdezte ijedten.

-  Sírok! Nem látod?

-  Mi vagy te?- kérdezte döbbenten.

-  Vámpír, csak még vámpír koromban is csodabogár vagyok.

-  Mindig is az voltál…- suttogta Edward, majd közelebb hajolt hozzám, és ajkait finoman az enyémekhez érintette. Végigszáguldott rajtam az érintése okozta borzongás. Vacillált egy pillanatig, majd éhesen az ajkaim után kapott. Önkéntelenül túrtam a hajába. Elfelejtettem mindent abban a pillanatban. De a csóknak hamar vége lett. Homlokát az én homlokomnak döntötte, arcunkat csak centik választották el.- Bella.- suttogta.

Sziasztok! 

Remélem tetszett a fejezet:) Köszönöm a kommenteket, és a pipákat! 

A fejezetet Ulának, Sziszy-nek és Klaunak küldöm.

Sok-sok puszi,

Yvi (:

Tizenkilencedik fejezet

       19.  Fejezet

Nem értettem Edward viselkedését, de piszkosul fájt, amit mondott. Szinte el sem hittem, hogy itt állt előttem, mintha nem is önmaga lett volna. Annyit változott. Az a sok gyűlölet, amit a szemében láttam… Sosem láttam még őt ilyennek. Mi történhetett veled, Edward?

Rachel nem sokkal később talált rám.

-  Gyere, Bella, Aro hívat.- mondta.

-  Mit akarhat?- kérdeztem kissé gyanakodva.

Nem tanakodtam sokat, mert gyorsan a trónterembe értünk. Amint beléptünk, mindeni felénk fordult. Edward is ott állt, és a padlót fürkészte maga előtt. Figyelmemet Aro felé fordítottam nagy erőfeszítések árán.

-  Aro.- biccentettem felé.

Minden olyan gyorsan történt. Edward fölkapta a fejét, és rám nézett. Nem volt időm semmit sem cselekedni, mert már csak azt éreztem, hogy a torkomnál fogva szorít a falhoz. Vicsorogva csattogtatta előttem a fogait, és egyre közeledett a torkomhoz.

-  Megmondtam, hogy ne kerülj a szemem elé!- mondta, de a morgása eltorzította a hangját. Rémülten tekintettem rá. Fájt, ahogy szorított, de nem kellett levegő, így megfojtani nem tudott. Abban viszont nem kételkedem, hogy megölt volna, ha Aro nem lép közbe.

-  Elég, Edward, engedd el Isabellát!- szólt rá higgadtan, de rendre utasítóan. Edward viszont ahelyett, hogy elengedett volna, csak megköszörülte a hangját, és úgy szólt Aro-hoz, hogy a tekintetét nem vette le rólam.

-  Mester, valaki már évek óta szórakozik velem, valaki kiadja magát Bellának, hogy kínozzon. Igaz, eddig nem volt ilyen közel, eddig csak, mintha a szellemét láttam volna, de most valami miatt változtatott, és vagy felvette az alakját, vagy csak az agyunkban mutatja őt Bellának, de én nem bírom ezt tovább! Az én Bellám meghalt, és nem fogom elviselni, hogy valaki kigúnyolja az emlékét. Nem engedhetem.- mondta, izzó szemekkel.

-  Edward, utoljára mondom, engedd el Isabellát, és hallgasd meg!- utasította Aro.

Hezitált egy pillanatig, majd szépen lassan elengedett. Ő sem mozdult, és én sem mertem még levegőt sem venni.

-  Mondd, mire jó ez?- kérdezte, de nem voltam benne biztos, hogy hozzám beszél, olyan halkan szólalt meg.- Az arcát elloptad az emlékezetemből, az illata is majdnem ilyen volt, a hangja…- itt elcsuklott Edward hangja, és ha tudna, láttam rajta, hogy sírna.- Miért jó ez neked? Miért jó engem szenvedni látni? Nem is ismersz! Miért akarsz az őrületbe kergetni?- kérdezte, és olyan mértékű fájdalmat láttam a szemeiben, amitől meghasadt a szívem.

Gondolkodás nélkül csúsztattam a kezem az arcára. És ő, belesimult az érintésembe.

-  Edward,- suttogtam.- nem akarlak az őrületbe kergetni, de nem haltam meg. Itt vagyok, és nem azért, hogy téged kínozzalak. Hidd el, hogy ha tudtam volna, hogy ilyen fájdalmat okozok a látványommal, nem jöttem volna vissza, valaki mással küldtem volna ide Ramont. Sajnálom, hogy ennyire feldúltalak. Nem akartam. De nem tudom, hogy honnan gondolod, hogy meghaltam. Igaz, átváltoztam, de élek, és még sosem voltam ennél élőbb. Kérlek, nézz rám.- suttogtam, és már mind a két kezemmel az arcát fogtam.- Mikor elhagytál, szenvedtem. Talán jobban, mint most te, mert tudtam, hogy élsz, és nem lehetsz az enyém, de megígértem magamnak, hogy nem foglak felkeresni, nem foglak magamhoz láncolni. És ezt a fogadalmamat betartottam még akkor is, mikor átváltoztam. Te nem akartál engem, és ezt tiszteletben tartom.- mondtam neki.

-  Nem… ez nem lehet igaz… Alice… Alice látta, hogy meghaltál! Te nem lehetsz Ő.- mondta zavarodottan, majd kiszakadt a karjaim közül, és kirohant a teremből.

-  Nos, úgy látszik, a mi kis Edy fiúnk egy kissé megbolondult…- mondta kárörvendően Jane.

-  Mindig is tudtam, hogy nem volt százas…- kacagott Alec is.

-  Elég!- szóltam az ikrekre.- Nem tűröm, hogy így beszéljetek róla.

-  És mégis, ki vagy te nekem, hogy megmondd, hogy mit tehetek, és mit nem?- kérdezte Jane.

-  Senkid nem vagyok, de ha békét akarsz, akkor befogod a szád most, és nem hergelsz tovább.- mondtam miközben a szemeim szikrákat szórtak. Alec láthatott valamit bennem, ami miatt nem szólt semmit, de úgy látszik, hogy a húga nem volt ennyire szemfüles.

-  Különben…?- kérdezte gúnyosan.

-  Csak figyelmeztetlek, te akartad!- mondtam, és már koncentráltam is. Jane sikoltozva esett a földre, és vonaglott fájdalmában. Mindenki rákapta a szemét, majd felém fordultak.

-  Hagyd abba! Ne kínozd a húgomat te ribanc!- ordította magából kikelve Alec, és éreztem, hogy bevetette ellenem a képességét, de mikor az nem sikerült, megindult felém, és már támadni akart, mikor megállította egy hang.

-  Elég!- csattant föl Aro.- Bella, kérlek, hagyd abba Jane kínzását.- kérte tőlem, és én fogcsikorgatva, de engedelmeskedtem neki.- Ti meg,- fordult most az ikrek felé.- kérjetek bocsánatot. És ígérjétek meg, hogy nem fordul ilyen elő. Bella nem azért van itt, hogy civakodjatok. Azt hittem, hogy már felnőttetek, de látszik, hogy még mindig gyerekek vagytok. Nagyot csalódtam bennetek. Bella a vendégünk, és mi nem így bánunk egy vendégtől. Elő ne forduljon ilyen még egyszer.- mondta Aro, és az ikrek, mint két kisgyerek, akikre rápirított az apjuk, szót fogadtak neki, és bocsánatot kértek.- Bella, tőled is azt kérném, hogy ne forduljon ilyen elő többet.

-  Nem fog, ígérem.- mondtam, és elszégyelltem magam.- Sajnálom, Jane, nem akartalak bántani…- kértem bocsánatot tőle, és ezen mindenki meglepődött.

-  Öhm, nem gond, Bella.- mondta döbbenten.

-  Most elmehetsz, majd legközelebb megbeszéljük, amit akartunk. Pihenjetek le, hosszú volt ez a mai nap mindannyiunk számára…- mondta Aro, és visszaült a székére.

Nem kellett kétszer mondania, Rachel és én azonnal elhagytuk a termet. Amint a szobánkba értünk, ami inkább hatott lakosztálynak, ledőltem az ágyra, és gondolkozóba estem. Találkoztam Edwarddal, aki azt hitte, hogy meghaltam. Hogy lehet ez? És miért dúlta föl ennyire az, hogy látott? Hiszen nem szeret. 

Sziasztok!

Remélem tetszett a fejezet :) Egy kicsit jobban meg tudjátok már érteni Edward-ot, legalábbis remélem :D A fejezetet Ulának és Sziszy-nek küldöm! :)

Köszönöm a kommenteket, pipákat! :) ♥

Puszi, 

Yvi (:

Tizennyolcadik fejezet

       18.  Fejezet

Esme szemszöge

Mikor elhagytuk Bellát, az egész család megváltozott. Alice nem volt hajlandó Edwarddal beszélni, vagy ha ritkán beszéltek, akkor csak veszekedtek. Alice rengetegszer könyörgött Edwardnak, hogy ne legyen olyan önfejű, és kérjen bocsánatot Bellától, hiszen mindenki szenved nélküle, főleg Edward.

Emmett sem volt a régi, nem viccelődött, sőt, Rosalie is szomorúbb lett. Carlisle alig volt itthon, beletemetkezett a munkájába, és én sem voltam a régi. Imádtam még mindig a gyerekekkel lenni, de mintha hiányzott volna a lelke a családnak.

Aztán egyszer Alice kiborult. Minden nap Bella jövőjét kémlelte, de aznap eltűnt előle minden. Teljesen magán kívül volt. Senki, még Jasper sem tudta megnyugtatni. El akart menni Forks-ba, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Bella jól van, de nem tehette, ugyanis Edward leviharzott az emeletről, egyenesen az erdőbe. Mindenki döbbenten nézte Edward reakcióját. Már egy ideje a szobájába volt zárkózva, senkinek sem hallgatott a gondolataiba, nem beszélt hozzánk, nem ivott, semmi.

Alice szeme üveges lett, majd visszatért hozzánk, és a szomorúságtól csillogó szemekkel nézett ránk.

-  Edward el akar menni a Volturihoz!- nyögte, és amint ezt kimondta, a fiúk rögtön szaladtak utána. Szerencsére mivel nem táplálkozott már egy pár hónapja Edward, ezért könnyen utolérték, és lefogták.

Legkisebb fiam olyan volt, mint egy állat. Vergődött, morgott, vicsorgott. Ki akart szabadulni Emmett karjai közül, de nem sikerült neki. Végül, mikor lenyugodott, tudtunk vele beszélni. Könyörögtem neki, hogy ne hagyjon el ő is minket, Bella nem szeretné, ha így véget vetne az életének. Hosszas könyörgés után végül beadta a derekát, és megígérte, hogy nem megy el a Volturihoz.

Viszont onnantól egyre rosszabb lett a helyzet. Először Rose és Emmett hagyott el minket, ők egy nászútra mentek a szigetemre, majd Edward ment a saját útjára. Angliába ment, és ott telepedett le egy kis ideig. Megígérte, hogy nem tesz semmi meggondolatlanságot, de egyedül kell lennie. Aztán Alice és Jasper is elment. Ők Indiába mentek. Csak ketten maradtunk Carlisle-lal a hatalmas házunkban. Mind a ketten a munkánkba temetkeztünk, és amikor együtt voltunk, akkor kedvesem állandóan vígasztalt. Tudja, hogy mennyire fáj Bella elvesztése, és ugyan mindegyik gyermekem jól van, mégis, mintha őket is elvesztettem volna.

Bella halála után pár hónappal Alice fölhívott, hogy Charlie-t meggyilkolták. Ez még egy hatalmas csapás volt a számunkra, hiszen valamilyen szinten őt is a családunknak tekintettük. Edward ekkor végleg elhatározta, hogy elmegy a Volturihoz. Nem akart tovább élni. Azt mondta, hogy Bella nélkül nincs értelme a létének, és, hogy nagyon sajnálja, de nem bírja tovább.

Rose és Emmett egy két év múlva visszatértek hozzánk, és szomorúan vették tudomásul öccsük döntését. Alice és Jasper szintén hazajöttek hozzánk, aminek örültem, de mindenki gyászolt.

Próbáltunk túllépni Edward elvesztésén, de nehezen ment.

Nem találtuk a boldogságot. A Denali klán sokszor meglátogatott minket, de még az ő jelenlétük sem vidított föl minket eléggé.

Újból elköltöztünk, a gyerekek iskolába jártak, Carlisle és én dolgoztunk. Angliában éltünk, mikor hallottunk egy hatalmas vámpírhadseregről. Nem tudtuk, hogy mit gondoljunk róla, de nem a mi dolgunk volt. Értesíteni akartuk a Volturit, de mire oda jutottunk, már vége is volt. Nem maradt semmi a táborból, hatalmas pusztítások mehettek végbe. Úgy gondoltuk, hogy a Volturi intézte el, hogy hamarabb tudomást szereztek róla valahonnan. Nem is gondolhattuk, hogy ez egyáltalán nem így volt…

Aro szemszöge

Isabella nagyon lenyűgözött, csodálatos teremtés volt, és a képessége! Elképesztő! Sajnálattal hallottam, hogy nem akart csatlakozni hozzánk, de nem kényszeríthettem, hogy megváltoztassa a döntését. Az viszont felettébb érdekes volt számomra, hogy nem akarta, hogy tudjanak a Cullenek róla. Persze a megállapodásunkat betartottam, és nem szóltam senkinek a létezéséről. Főleg nem a Culleneknek.

Viszont mikor körülbelül fél évre rá Edward Cullen jelent meg nálunk, meglepődtem. A hatalmas tehetségű vámpír az elpusztításáért könyörgött. Bella volt a szerelme, és úgy tudta, hogy Bella halott. Mivel megegyeztem Bellával, így nem szóltam neki semmit, viszont a kérését elutasítottuk. Próbáltuk meggyőzni, hogy csatlakozzon hozzánk. Hosszadalmas próbálkozások árán sikerült. Meggyőztük, hogy ez a fájdalmas lét nagyobb büntetés számára, mint a halál. Azért is akart meghalni, hogy megbüntesse magát, amiért nem vigyázott a szerelmére. Így tehát Edward Cullen csatlakozott a Volturihoz. Remek katona vált belőle. Jane és Alec mellett ő volt az egyik legjobb katonám. Az ő köpönyege majdnem fekete volt, csak egy árnyalattal volt világosabb.

Meg voltam vele elégedve.

Minden küldetését remekül végezte, de amint visszatért, és nem volt feladata, bezárkózott a szobájába, és zenét hallgatott. Senkivel sem beszélt, ha nem volt muszáj.

Persze Renata próbálta becserkészni, de minden egyes alkalommal visszautasítást kapott Edward-tól. Ám ez nem lombozta le.

Aztán Bella megérkezett hozzánk az egyik nap. Edward pont nem volt a várban, mert küldetése volt. Hatalmas megdöbbenésemre, Bella Ramont hozta el hozzánk. Nem tudtam elképzelni, hogy a fivérem képes lett volna elpusztítani minket. Hatalmasat csalódtam benne, de most nem fogjuk elkövetni azt a hibát, mint amit évszázadokkal ezelőtt elkövettünk. Meg fog bűnhődni a vétkeiért. És könyörögni fog a halálért, ezt garantálhatom!

Bella szemszöge

-  Te?- kérdeztük egyszerre a kisebb sokkból „felébredve”.

-  Ez lehetetlen.- suttogta maga elé, és úgy nézett rám, mintha egy kísértet lennék. Nem tudom miről beszélt, de kíváncsi voltam, hogy mit keres itt. És ami még jobban érdekelt, az az volt, hogy miért vörös a szeme. De nem adtam meg magam a kísértésnek.

-  Nem tudom, miről beszélsz, de igazán elengedhetnél. Kezd fájni, ahogy fogsz.- mondtam neki. Tényleg, egyre jobban szorított a kezemnél fogva, mintha attól tartana, hogy ha elenged, akkor eltűnök. Pillanatok múlva mérges arckifejezésbe torzultak a vonásai, és már-már megijesztett. Úgy kapta el a kezét rólam, mintha megsütöttem volna.

-  Na, jó, melyik átkozott szórakozik velem ismét?!- ordította, majd gyűlölködő tekintetét rám szegezte.- Meg ne merj a közelembe kerülni még egyszer, vagy esküszöm, hogy az volt az életed utolsó tette!- üvöltötte, majd faképnél hagyott. 

Sziasztok!

Remélem tetszett ez a fejezet. Próbáltam írni a Cullen családról is egy picit, meg Aro szemszögéből is pár sort. Remélem, Sziszy meg vagy a Cullen résszel elégedve, mert nem igazán tudtam, hogy hogy írjam meg a fejezet azon részét:D Gondolom most már kitaláltátok, hogy kivel találkozott Bella. A következő részből több minden ki fog derülni, de még húzni akartam egy picit a dolgokat. :) 

Ha van valami kérdésetek, kérdezzetek nyugodtan! Valamint, ha nem érthető valamelyik rész, akkor szóljatok, és szívesen elmagyarázom, hogy mire is gondoltam.:D 

Bocsi, ha összecsapott lett a fejezet. Borzalmas napom volt, és eléggé fáradt vagyok, de tudom ez nem mentség :) Próbálok igyekezni a folytatással, de olyan sok tanulni való van, hogy csak reménykedni tudok, hogy lesz időm, és kedd-del bezárólag föl tudok tenni egy fejezetet. 

Köszönöm, hogy olvastok, köszönöm a kommenteket, és a pipákat:) 

Puszi, 

Yvi (:

Tizenhetedik fejezet

       17.  Fejezet

Nem voltam eszméletlenül sok ideig, legalábbis nem éreztem úgy. Mikor magamhoz tértem, Jake még mindig Ramon fölött állt, és fogaival a torkát szorongatta. Persze mondanom sem kell, hogy Ramon meg sem mert moccanni. Ha nem lett volna ilyen komoly a helyzet, biztosan nevetésben török ki. Így csak fölkeltem, majd leporoltam a ruhámat. Jake mellé lépkedtem, és megérintettem a sérült lábát. Nem rándult össze az érintésemre, amiből arra következtettem, hogy már kezdett összeforrni a csont.

Ki kellett még találnom, hogy mit csinálok Ramonnal. Nem engedhetjük el, mert akkor újra szervezi a csapatát, és akkor már velem sem lenne ilyen „kegyes”. Biztosan nem hagyná életben Renesmée-t. Már most meggyilkoltatta volna, ha van rá lehetősége. Megölni nem akartam, pedig tudom, hogy Jake szívesen véget vetett volna igen hosszú életének.

-  Megvolt rá a lehetőséged, hogy sértetlenül távozz.- szóltam hozzá, amivel csak annyit értem el, hogy gyűlölködő szemeit rám kapta.- Nem tudom, hogy miért nem éltél vele, mikor tudod, hogy a lányomért bármit megtennék. Egy anyával nem lehet kikezdeni úgy, hogy a gyermekét veszélyeztetik. Akkor csak még veszélyesebb lesz az anya is. Viszont te nagy slamasztikába kerültél az önfejűséged miatt. Nem engedhetlek el szabadon, mert tartok tőle, hogy miután megint megerősödsz, nem hagynál békét nekünk. Így más választási lehetőség híján utaznunk kell.- mondtam. Meglepett képet vágott, majd megértette.

-  Inkább végezz ki most.- mondta rekedt hangon.

-  Nincs akkora szerencséd.- vágtam vissza, majd Jake-hez fordultam.- Tudod még tartani, míg vadászok?- kérdeztem tőle, és ő csak egy kis torokköszörüléssel válaszolt.- Köszönöm, sietek vissza!- ígértem, majd elindultam vadászni, persze előtte Nessie-t fölkaptam a karjaimba. Levadásztam két őzet, és megitattam a lányom. Mikor már erőre kapott, akkor magamnak vadásztam, miközben ő magának ejtett el pár vadat.

Megerősödve, felfrissülve mentünk vissza a harcszínterére. Renesmée-t Rachel mellé küldtem, én pedig visszamentem Jake-hez, és átvettem a helyét. Megfogtam Ramon torkát, és kicsavartam a kezét, hogy ne tudjon kiszabadulni, majd Alec képességével elkábítottam.

-  Jake, te és Nessie menjetek haza, majd én is követlek benneteket, amint elintéztem mindent.- mondtam nekik. Jake csak bólintott, és indultak is. Nessie a hátára ugrott, és hozzásimult a farkasához. Látszott rajta a megkönnyebbülést, amint egymáshoz értek. Jó volt végre biztonságban tudni a lányom.- Rachel, neked van hova menned, vagy szeretnél velem tartani?- kérdeztem tőle kedvesen.

-  Igazából nincs senkim, nem olyan régen változtattak át, és rögtön itt ébredtem. Fél éve történt ez…- mondta szomorúan. Csodálkoztam rajta, hogy nem veszett el az emberi énje, nem sok újszülött tartja meg az emberi normákat, főleg nem úgy, ha ilyen közegben van…

-  Akkor jössz velem? Utazunk egyet, utána hazajöhetsz hozzánk, ha szeretnél.- ajánlottam. Nagyon megkedveltem, és hálás vagyok neki, hogy harcolt értem.

-  Az remek lenne, szívesen csatlakoznék hozzátok.- mondta meghatottan.

-  Akkor induljunk.- mosolyogtam rá, és fölkaptam Ramont.

Az út Angliából Olaszországba csak pár órába telt. Végig vámpírsebességben haladtunk. Elkerültünk minden kisebb és nagyobb települést, és hamarosan megérkeztünk Volterrába.

-  Milyen gyönyörű.- ámuldozott Rachel.

-  Igen, az… Ezt a helyet akarta Ramon megtámadni…- az út hátralévő részén gyorsan elmeséltem neki a Volturik történetét, amiről hallott már, mint kiderült, de csak rosszat. Persze, mivel Ramon mesélt neki. Ramon még mindig eszméletlenül feküdt a karjaimban, de mikor megérkeztünk, és bejelentettem, hogy egy „vendéggel” és egy kísérővel érkezem, akkor visszaadtam neki az érzékeit. Ideje sem volt magához térni, már a nagyteremben voltunk. Lila csuklyája a fejébe volt húzva, úgy léptünk be.

-  Kedves Bella! Minek köszönhetjük látogatásodat?- kérdezte Aro. Rachel rám pillantott, és nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, hogy mire gondol. Igen, rettentően hasonlítottak.

-  Aro, egy ismerőssel érkeztem hozzád, és a családom új tagjával.- mondtam neki.- Rachel-t ma találtam meg, és megmentettem.

-  Üdvözöllek Rachel. Szerencsés vagy, hogy a mi Bellánk mentett meg, nála jobb családot nem is kívánhatnál.- mondta kedvesen Aro.

-  Köszönöm.

-  Viszont azt mondod ifjú Isabella, hogy hoztál még valakit, valaki ismerőst?- kérdezte kíváncsian Aro.

-  Igen, nagyon jól ismered őt, habár nem hinném, hogy valaha gondoltad volna, hogy ismét találkoztok. Egyszer már átvert, és… A többit mondja csak el ő neked…- mondtam, majd lehúztam Ramon fejéről a csuklyát.

-  Fivérem? Ramon? Hogy lehet az, hogy te élsz?- kérdezte Aro, és egy szempillantás alatt előttünk termett.- Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek, öcsém!- emelte föl a hangját, de Ramon még mindig nem nézett rá. Aro megfogta az állát, hogy rákényszerítse, hogy ránézzen, de amint hozzáért, rögtön el is kapta, mintha megégette volna a kezét.- Hogy lettél volna képes erre?- kérdezte Ramontól, és egy akkora pofont kevert le neki, hogy még hallani is rossz volt.- Vigyétek el.- intett két katonájának, majd hozzám fordult.- Köszönöm, Bella. Hogyan hálálhatnám meg a segítségedet?- nézett rám.

-  Csak kérlek, ne árts a családomnak. Nem szegtem semmilyen szabályt.- néztem rá.

-  Nyugodj meg, kedvesem, senki sem akar nektek ártani, bár szívesen megismerkednék Renesmée-vel.- mondta csillogó szemekkel.- Igazi kincsnek tűnik.

-  Az is, éppen ezért nem szeretném veszélyeztetni. Kérlek, érts meg, Aro.

-  Megértem, de azért majd egyszer mutasd be nekünk.- mondta mosolyogva, és én tudtam, hogy nem tagadhatom meg kérését.

-  Természetesen.

-  Oh, és Bella, kérlek, maradjatok egy pár napig köreinkben, szeretném jobban megismerni az új családtagodat.

-  Attól tartok, hogy ez nem egy jó ötlet, Aro, Rachel hónapokon keresztül bántalmazva volt, végre kijárna neki a pihenés, és nem hinném, hogy egy ilyen mozgalmas helyen ki tudná pihenni magát.- magyaráztam.

-  Csak egy pár napig. Utána mehettek, amikor csak szeretnétek.- mondta.

-  Rendben. Köszönjük a vendéglátásotokat. Igazán kedves.- köszöntem meg, és mikor biccentetek egyet, kimentem a teremből. Rachel-nek megmutatták a szobáját, és én szóltam neki, hogy pár perc, és én is megyek, csak föl kell hívnom a többieket.

Anthony a második csörgésre vette föl.

-  Szia! Mi újság?- kérdezte izgatottan.

-  Szia, szívem! Volterrában vagyok, pár napig itt kell maradnom, de nemsokára megyek haza. A többiek már úton vannak haza. Viszont most megyek, szeretlek!- köszöntem el tőle. Épp, ahogy letettem a telefont, nekimentem valakinek, és amilyen szerencsétlen vagyok, a földön kötöttem ki.

Akinek nekimentem, kinyújtotta a kezét, és fölsegített. Milyen udvarias.

-  Elnézést, én nem is figyeltem, a gondolataimba voltam temetkezve.- mentegetőzött.

-  Á, semmiség, én sem figyeltem.- válaszoltam, és ránéztem. Egyenesen azokba a vérvörös szemekbe. Olyan ismeretlen volt, mégis annyira ismerős. Nem hittem el, amit –ebben az esetben inkább, akit- láttam.

Sziasztok Kedveseim!

Köszönöm szépen az összes kommentet, pipát, mindent! Nagyon örülök nekik! :) Siettem, hogy minél hamarabb tudjam hozni Nektek a fejezetet, remélem tetszeni fog:) A mai kérdés, vajon kivel találkozhatott Bella? 

A fejezetet Sziszy-nek, és Klaunak küldöm! :) Tetszettek az ötletek! Sziszy, komolyan mondom, hogy szerintem -ha van rá időd- kezdj el írni. Nagyon kreatívnak tűnsz számomra! Szívesen olvasnék tőled :) Klau, örülök, hogy visszatértél hozzánk.:) Nyugodtan kérdezz párat, még az is lehet, hogy pár kisebb titkot elárulok ;) 

Imádlak titeket, köszönöm, hogy olvastok,

Puszi,

Yvi (:

Tizenhatodik fejezet

       16.  Fejezet

Annyira ismerős volt, egy az egyben úgy nézett ki, mint Aro, annyi különbséggel, hogy neki nem hollófekete volt a haja, hanem tejfel szőke volt. Még annyi különbség volt kettejük között, hogy míg Aro-nak papírvékonynak tűnt a bőre, addig ennek az ismeretlen vámpírnak olyan volt, mint nekem. Nem látszott rajta az idő vas foga, és ez valamelyest megrémített. Szemében dicsőség, és önteltség ült.

-  Á, Bella megérkezett.- mondta nyájasan. Már nem volt kétségem, hogy Aro-val rokonok.

-  És te ki vagy?- kérdeztem tőle kíváncsian.

-  Ramon. Aro elfeledett öccse vagyok. Valaha még én is a Volturi egyik vezetője voltam, de egy nézeteltérésnek köszönhetően kitiltottak, és ki is végeztek volna, ha az egyik hívem nem segít megtéveszteni a királyi családot.- mondta gúnyosan.- Mielőtt megkérdeznéd, azért vagy most itt, mert át akarom venni Aro felett a hatalmat, és szükségem van a tehetségedre. Nem is tudod, hogy hány évszázadot vártam rád, Isabella.- A hátamon felállt a szőr, ahogy kimondta a nevemet.- Nem kételkedtem a sikeredben, és igazából egy picit tartottam a tervem sikerétől, úgy óvtad a lányod… De minden nekem kedvezett.

-  Miért van szükséged rám? Ha jól sejtem, van elég katonád, akiknek erősebb támadó képessége van, mint nekem.

-  Természetesen, csakhogy te át tudod venni valamennyi katonám képességét, és mi több, még meg is tudsz védeni Aro kedvenc kis őrei ellen. Jane és Alec nélkül nem sokat ér, és te az egész hadseregemet le tudod védeni, emellett még támadni is tudsz.

-  Még ha képes is lennék minderre, habár az én határaim is végesek, miből gondolod, hogy segítek neked?- tettem fel a következő kérdésem.

-  Ez egyszerű. Ami miatt most itt vagy. A lányod miatt. Mindent megtennél érte, még a szolgálataidat is elcserélnéd az ő életéért.- mondta nemes egyszerűséggel. És igaza volt. Túl sokan voltak egymagamra, és Renesmée életéért tényleg bármit megtennék.- Csak meg kell fogadnod, hogy hűséges leszel hozzám, és elengedem a lányod.

-  Honnan tudhatnám, hogy igazat mondasz, mikor itt sincs, nem is láttam, hogy jól van. És még ha most meg is fogadom, mi garantálja, hogy nem bántod őt? Miből gondolod, hogy én nem fordulok ellened azok után, hogy elengeded?

-  Bizalom. Bíznunk kell egymásban.- mondta.- Elfogadod hát az ajánlatom, és akkor a lányod, és két barátod sértetlenül távozhat, vagy nem? Bár e második esetben sajnos ki kell végeznem mindhármukat, hogy megtörjelek…- mondta elgondolkodva.

-  Elfogadom.- mondtam.- De csak egy feltétellel. Ha láthatom a lányomat, ahogy távozik a „barátaimmal”.- idéztem kifejezését.

-  Ha csak ezen múlik…- mosolygott, majd intett egyet a kezével, és fél perc múlva két vámpír hozta Renesmée-t oda hozzánk. Láttam rajta, hogy karikásak a szemei. Valószínűleg nem kapott ételt, mióta elvették tőlem, és ez nagyon dühített. Mikor meglátott, felcsillantak a szemei, és erőt véve magán kinyújtotta felém a karjait, de nem tudott elérni, mert ekkor már két őr engem fogott közre, és elszakítottak a lányomtól.

-  Engedjetek oda hozzá! Le van gyengülve, meg kell néznem, hogy jól van-e!- kiabáltam magamból kikelve.

-  Ez nem volt az egyességben… Most pedig, induljunk!- adta ki a parancsot.

-  Mami!- kiáltott föl kislányom, és előrébb akart lépni egy lépést, de összecsuklott a lába, és a földre esett volna, ha Jake és Rachel el nem kapják. Jake morgott, még sosem láttam ilyen állatiasnak. Renesmée csak sírt, zokogott. Láttam Rachel-en, hogy valamire nagyon koncentrál, és ezzel egy időben nagy zavargás kezdődött a tömeg egyik oldalán. A vámpírok egymásnak estek, fogukat csattogtatva támadtak egymásnak. Hirtelen jöttem rá, hogy mi történik. Rachel egymás ellen fordította őket, hogy ki tudjon engem menteni. Fölvontam rájuk a pajzsaimat, és egy osztagot a tűz elemmel kivégeztem. Jake megölte a feléjük tartó kisebb csapatokat. Ramon Idegesen kapta fejét hol erre, hol arra, végül rajtam állapodott meg a tekintete.

-  Mindenki, a lányt támadjátok!- mutatott Renesmée-re.

-  Ramon, még most elmehetsz, megkímélem az életed, de ha a lányom ellen indulsz, akkor egyenesen a halálba menetelsz!- mondtam neki kemény hangon. Mindenki lefagyott, Ramon szavát lesték.

-  Nem hallottátok? A lányt akarom holtan!- kiáltotta, és megkezdődött az igazi vérontás.

Alec képességével lefagyasztottam a hozzájuk közel lévőket, akiket Jake rögtön ki is végzett. Ezzel egy időben égettem a tűz segítségével a többit. Rachel pedig még mindig egymásnak uszította a katonákat. Sokáig tartott a harc, de sértetlenül megúsztuk. Az erdő lángokban égett a pusztítás miatt. Nem tudtam korlátozni a képességemet már a végén, ahogy fáradtam, egyre nagyobb terület állt lángokban, nem tudtam egy területre összpontosítani. Rachel is fáradt már, de ekkor már csak húsz vámpír állt velünk szemben Ramon oldalán, aki látta, hogy már fáradunk. Mosolyra húzódott a szája, és most felém indított támadást. Abbahagytam a képességeim által való támadást, és már csak az ösztöneimre hagyatkoztam. Könnyedén végeztem az első kettővel, mert nem tudtak harcolni, de ezek után öten támadtak rám egyszerre. Szerencsére Jake jött segíteni, és végeztünk velük, mikor ismét ránk támadtak még öten. Velük már nehezebb volt végeznünk, de sikerült. Maradt nyolc katona, és Jake is zihálva vette a levegőt, és én is fáradt voltam már. Hatan támadtak ránk, és én térdre estem. Ramon fölkacagott. az összes erőmet összeszedve Jane képességével a földre kényszerítettem őket, mikor már elég közel voltak. Jake könnyedén a tűzre dobta egyesével mindegyiket, és várta az utolsó kettőt. Én a földre támaszkodtam, és egy utolsó mentális támadásba kezdtem. Jake elindult az utolsó felé, és egy hosszabb küzdelem után végzett vele, de az utolsó mozdulatnál nem csak a vámpír feje vált el a testétől, hanem egy hangos reccsenést is hallottunk, ami nem a „megszokott” volt, utána pedig egy fájdalmas nyüszítést. A hang irányába kaptam a fejem, és láttam, hogy Jake első mancsa el volt törve.

Végeztünk velük, az utolsó emberig, már csak Ramon maradt, akit elkapott- sérülése ellenére- Jake, de nem ölt még meg. Többre már nem emlékszem, mert lassan összefolytak a színek előttem, és elsötétült a világ. Túl sokan voltak, túlságosan megerőltettem magam, de megérte…

Sziasztok!

Tudom, nem lett hosszú ez a fejezet sem, de remélem, hogy mivel elég mozgalmas, ezért nem bánjátok:) Remélem választ kaptatok minden kérdésetekre. :) Ha van valami kérdésetek, nyugodtan kérdezzetek, ha tudok, természetesen válaszolok rá:) (amennyiben nem árulok el vele nagy titkokat a jövővel kapcsolatban :P) 
A fejezetet Györgyinek, Ulának, és Sziszy-nek küldöm. Kiemelném Sziszy-t, nagyon tetszettek a feltételezéseid, remélem nem csalódtál, hogy Ramon lett az ellenség. :) Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, hogy mi lesz Ramonnal? Még nem tudom a helyesen válaszoló díját, de ha van rá valami ötletetek, pl.: hamarabb teszek föl frisst, vagy neki hamarabb elküldöm e-mail-en..., akkor osszátok meg velem nyugodtan!:)  
Köszönöm, hogy olvastok, és köszönöm a visszajelzéseket, nagyon jól esnek! :) 

Puszi, 

Yvi (:

Tizenötödik fejezet

       15.  Fejezet

Monoton volt az út a célig. Gondolkodásomból a telefon csörgése szakított ki. Gyorsan előkaptam, és megnéztem. Anthony hívott.

-  Halló?- szóltam bele.

-  Szia mami. Mi történt?- kérdezte komoly hangon.

-  Micsoda?- kérdeztem értetlenül.

-  Mi történt Nessie-vel?- kérdezte újra.

-  Érzel valamit vele kapcsolatban?- kérdeztem döbbenten.

-  Azt érzem, hogy nagyon fél, és érzem, hogy kapcsolatot akar velem teremteni, de nem tud.- magyarázta.

-  Elrabolták, még keressük…- mondtam neki.- Kérlek kicsim, ne tegyél semmi meggondolatlanságot! Vic vegyen ki szabit, és menjetek haza, ne hagyjátok egymást látótávolságon kívül. Nem tudom, hogy téged is el akarnak-e venni tőlem…- mondtam neki.

-  De mami! Én veletek akarok menni megkeresni Nessie-t.

-  Nem!- vágtam rá, egy kicsit talán túl erősen.- Anthony, nem tudhatjuk, hogy kikkel állunk szemben. Nem akarlak még téged is veszélyeztetni. Maradj otthon, és senki ne menjen egyedül semerre! A farkasok a ház körül lesznek, míg vége nem lesz ennek az egésznek. Quil és Embry is megy haza, nem akartam őket is jobban lefárasztani, és a bevésődéseiknek is jobb lesz, ha vigyáz rájuk valaki. Csak Jake-t nem tudom lebeszélni arról, hogy jöjjön.

-  Megértem. De téged is megértelek. Vigyázz magadra, és…- mondott volna még valamit, de a telefon kirepült a kezemből, és én mintha nekimentem volna egy falnak, felfogott egy láthatatlan pajzs. Jobbra néztem, ahol Jacob-ot két vámpír fogta szorosan. A telefon felé léptem, de ismét abba a bizonyos falba ütköztem. Nem láttam, hogy melyiknek van ilyen képessége, valószínűleg nem akarja fölfedni magát. Fölvontam magamra mindkét pajzsom, így át tudtam lépni az eddigi akadályt. Mikor lehajoltam a telefonért, az arrébb csúszott. Kezdett fölmérgesíteni. Kivontam a pajzsom a telefonra is, és fölvettem.

-  Társaságunk akadt.- mondtam, majd kinyomtam, és a zsebembe csúsztattam.- És most lépj elő, ha nem vagy egy gyáva féreg!- mondtam hangosabban. Jake nyugodtan tűrte a szorítást, nem tűnt idegesnek… Körbenéztem, de senki sem lépett előre.- Hát akkor játsszunk így…- mondtam már-már magamnak. Jake felé fordultam, és Jane képességével leszereltem a „fogva tartóit”. Gyorsan végeztem velük, miután kiszedtem belőlük az információt.

Ezek után egymásnak háttal álltunk, és vártuk, hogy támadjanak. Hárman jöttek felénk. Összeszokott páros voltunk már, így esélyük sem volt. Megfogtuk egymás kezét, hogy információt tudjunk cserélni, és nem mozdultunk. A három vámpír csak jött, de azért láttam rajtuk, hogy nem értik a dolgot. Mikor már elég közel értek, Jake a kezemnél fogva körberepített, minek hála meg tudtam rúgni az ellenfeleket. Az egyiknek leszakadt a feje. Persze a képességeimmel másodpercek alatt elintézhettem volna őket, de spórolni kell az energiámmal. Fizikailag fáradhatatlan vagyok, de mentálisan nem. A másik kettő körözött közöttünk. Már egy kis félelmet észrevettem a szemükben. Jeleztem Jake-nek, hogy változzon át, és addig én megindultam a két ellenfél felé. Jake ugyanúgy el kezdett feléjük szaladni, és a levegőbe ugrott. Egyenesen az egyik támadóra érkezett, és elharapta a torkát. A másiknak én téptem le a karjait, majd Jake segítségével vele is végeztünk. Utáltam gyilkolni, de néha muszáj volt. egy kupacba tettük őket, és meggyújtottuk. Csakhogy arra nem számítottunk, hogy megtámad minket még egy ellenfél. Engem támadott, és hátulról nem vettem észre. Kicsavarta a kezemet, és elkapta a torkom. Azt hitte, hogy győzhet, milyen aranyos… Megégettem az új képességemmel a kezét, amit fújtatva kapott el, majd helyet cseréltünk. Most én fogtam őt a torkánál, és az ő keze volt kicsavarva. Elvettem a képességét, majd a tűzre dobtam. Sikolyai mérföldekre elhallatszottak. A hideg futkosott a hátamon a hangjától, de próbáltam nem törődni vele.

Az új információk szerint pont tegnap adták át Nessie-t. Angliába vitték. Elkötöttünk egy csónakot a kikötőből, és az új képességemnek hála olyan gyorsan haladtunk a víz felszínén, mint a szél. Szó szerint. Jake tudott aludni egy picit, de mivel aránylag gyorsan Angliába értünk, nem tudta kipihenni magát. Ugyan, napokig nem fogja tudni kipihenni magát!

Mikor kikötöttünk, nem igen foglalkoztunk a csónakkal, csak haladtunk tovább. Anthony-t nem kerestem, nem akartam veszélybe sodorni őt is.  Majd, ha mindennek vége, akkor majd fölhívjuk. Reménykedtem benne, hogy Nessie-nek azon kívül, hogy fél, semmi baja nincsen. Már közel voltunk a táborhoz, láttam a viskót. Szép helyen volt, de nekem inkább hátborzongatónak hatott. Láncok zörgését hallottam a házból, és nem tudtam megállni, így berohantam. Szerencsémre nem volt rajtam kívül senki bent… Kivéve egy lányt. Az ágyhoz volt kötözve láncokkal. Szerencsétlen olyan gyenge volt, hogy nem tudott mozogni sem, nem, hogy elszakítani a láncot… Nem volt rajta egy darab ruha sem, és tele volt harapásokkal.

Szegénykém ki sem nyitotta a szemeit, csak jobban összeszorította, mikor meghallott.

-  Mit tettek veled ezek az állatok?- suttogtam, mire kipattantak a szemei. Hitetlenkedve nézett rám, és azok a fekete szemek tele voltak reménnyel. Gyorsan közelebb osontam hozzá, és elszakítottam a láncot. Hálásan nézett rám, és remegő kezeivel maga köré csavarta a lepedőt. Jake is belépett, és gyorsan levette a pólóját, majd átnyújtotta neki. A lány fölkapta. Nem tudott lábra állni, ezért Megkértem Jake-t, hogy vigye ki, és menjen el vele vadászni. Addig én itt maradok, és aki bejön ide, és őt keresi, megölöm.

Nem kellett kétszer mondanom, elszaladt, karjai között a lánnyal. Tíz perc múlva lépett be az első alak. Körül sem nézett, az ágy felé indult, és már kezdett is vetkőzni. Csak akkor torpant meg, mikor észrevette, hogy nincs ott a lány. Gyorsan körbenézett a szobában, és rajtam állapodott meg a tekintete.

-  Nem tudom, hogy ki vagy, de te is ki tudod elégíteni a vágyaimat, ha már azt a kis kurvát elengedted.- mondta, és előttem termett. Erősen megfogta a torkom, és a falhoz szorított.

-  Nem tudom, hogy anyád mit tanított neked, de a nőkkel nem így szokás bánni.- köptem a szavakat, majd Jane erejét bevetve a földre kényszerítettem.- És most megfizetsz mindenért, amit azzal a lánnyal csináltál.- tettem még hozzá, majd meggyújtottam. Sikoltozott, könyörgött, átkozódott, de nem kegyelmeztem neki. Újra, és újra meggyújtottam, és eloltottam, végül mikor már nem bírtam a sikoltozását tovább hallgatni, végleg elégettem.

A hangzavarra belépett két másik alak, és egy gyors szituációelemzés után megindultak felém. Nem sokáig harcoltunk, gyorsan végeztem velük.

Jake, és az ismeretlen lány hamarosan megérkezett. Már sokkal jobban nézett ki, és erősebb is volt. Persze nem kapta vissza a régi erejét, de már sokkal jobb volt, mint eddig.

-  Szia,- köszöntöttem.- Bella vagyok. A lányomat keresem, tegnap érkezhetett ide, nem láttad?- kérdeztem tőle.

-  Szia, Bella, köszönöm, hogy megmentettél, Rachel vagyok. Nem láttam senkit idejönni, de ha el akarod innen inni, akkor egy századdal kellett volna jönnöd. A barátodat meg fogják ölni, és te is olyan sorsra fogsz jutni, mint én, de mivel megmentettél, tartozom neked annyival, hogy segítek neked megkeresni a lányod.- mondta. De a szemeiből rettegés sütött.

-  Ne félj, nem fognak már bántani, megvédünk. Van valamilyen képességed?- kérdeztem.

-  Igen, a nomádokat egymás ellen tudom uszítani, ha nincs közöttük erős kapcsolat. Sok féreg halálát okoztam így, mikor idehoztak, utána már nem volt erőm…- mesélte.

-  Sajnálom, amit veled tettek.- mondtam őszintén.- De most már nem fog senki sem hozzád nyúlni akaratod ellenére.- ígértem.

Kiléptünk a viskóból és vagy 400 vámpír állt velünk szemben. Kivontam magunk köré a pajzsom, és szemeimmel a vezetőt kerestem. Nem kellett sokáig keresni, mert kilépett a tömegből. Sötétlila köpeny volt a fején, amit az arcába húzott. Mikor előttünk állt, felemelte a kezeit, és kecsesen lehajtotta a csuklyáját. A döbbenettől elállt a lélegzetem. 

Sziasztok! 

Köszönöm szépen a kommenteket és a pipákat! Sokat jelentenek:) Ezt a fejezetet Klaunak, Sziszy-nek, és Ulának küldöm. Remélem tetszik! Ha valami kérdés, kérés óhaj, szóhaj van, szóljatok, és megteszek mindent az ügy érdekében, amit tudok (gondolok most pl.: másk szemszögről, vagy részletesebb kifejtésről) Nem csak ezzel a fejezettel kapcsolatosan lehet szólni!:) 

Bocsi a függővég miatt, most így sikerült abbahagynom... Hamarosan (valószínűleg kedden) hozom a frisst. Addig bírjátok ki :) 

Oh, és majdnem elfelejtettem! Várom a tippeket, hogy kit rejthetett a csuklya?! :) 

Puszi, 

Yvi (: