Huszadik fejezet

       20.  Fejezet

Amint beértünk a szobába, Rachelhez fordultam.

-  Bocsáss meg, hogy ilyen sűrűn magadra hagylak, de most el kell mennem kiszellőztetni a fejemet. Még nem tudsz semmit rólam meg Edward-ról, de majd, ha visszatértem, mindent elmesélek, és jobban megismerhetjük egymást.- ajánlottam.

-  Persze, menj csak nyugodtan. észrevettem, hogy olyan valaki, aki közel állt hozzád.

-  Köszönöm.- mondtam, majd megöleltem. Egy pillanatra meglepődött, de utána visszaölelt.

Nem tartózkodtam sokáig a vár falain belül, gyorsan elhagytam, és az erdőbe vetettem magam. Elejtettem pár állatot, hogy ne legyek szomjas, és hogy vissza tudjam magam fogni, mikor a királyi család táplálkozik. Csak bolyongtam az erdőben, és gondolkodtam. Vajon mit csinálhat most Edward? Mit gondolhat rólam? Elhiszi, hogy tényleg élek? És Alice honnan gondolta, hogy meghalok? Vajon szeretne tudni a gyerekekről? Elmondhatom neki egyáltalán? Hinne nekem?

Ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok száguldoztak a fejemben, mikor átestem valamin, vagyis inkább valakin. Csak akkor vettem észre, mikor már a földön landoltam. Valaki a fűben kuporgott, éppen vadászott. gyorsan beleszagoltam a levegőbe, hogy mi lesz az áldozata, és mikor megéreztem az ember illatát, megdermedtem.

-  NE!- sikoltottam, mikor láttam, hogy már éppen támadni akar, és megfogtm a kezét, és lerántottam a földre. Neki feketék voltak a szemei, az ösztönei diktáltak, és próbált megszabadulni tőlem. Próbált kicsavarodni a szorításomból, de nem ment neki. Szorosan fogtam.

Rémisztően fölmordult, állati hangjától kirázott a hideg, de nem engedtem el. Egy nő volt az erdőben, és nem hallhatta, de várandós volt. Nagyon gyenge volt a szívhang, még pici lehetett a baba, és mivel ő az illatra koncentrált nem tudhatta. Nem hagyhattam, hogy végezzen velük.

Sajnos erősebb volt, mint én, ezért ki tudott szabadulni a fogásomból, de most ő fogott le engem. Ráült a hasamra, hogy lefogjon, és a kezeivel fogta le az én kezeimet.

Eléggé meglepődtem, mikor Edwarddal találtam magam szemben.

-  Edward, ez nem te vagy. Te sosem bántanál egy várandós nőt!- mondtam neki.- Kérlek, térj vissza hozzám.- könyörögtem neki.

Láttam rajta, hogy küzd. Vissza akar térni, de a szörnyet nehéz visszazárnia a ketrecbe. Valószínűleg a Volturinál már hozzászokott, hogy ki van engedve a ketrecéből, és mindig megkapja, amire vágyik.

-  Edward, koncentrálj rám. Sosem bántottál nőket. Ez a nő ráadásul terhes. Hallgasd csak meg! Hallod a második hangot? Azt a kis gyengét? Ő az, egy kisbaba.

-  Honnan tudtad?- kérdezte üveges tekintettel, mikor már valamennyire visszatért.

-  Onnan, hogy én… én csak jobban figyeltem.- mondtam neki. Majdnem elszóltam magam, Bella figyelj oda jobban!- szóltam magamra.

-  Ezt nem hiszem el…- zsörtölődött.- Már megint te?- kérdezte idegesen, mikor rájött, hogy ki állította le.

-  Úgy látszik…- válaszoltam neki.

-  Mit akarsz? Megint hazudozni fogsz?

-  Nem tehetek róla, hogy nem hiszel nekem… Mit tudnék csinálni, hogy elhidd, hogy élek?- kérdeztem tőle szarkasztikusan.- Miért volna jó nekem, ha nem én lennék magamnak kiadni magam? Jesszus, ez egy kicsit kacifántos lett…

-  Értem, és nem tudom… Egy részem szeretné elhinni, hogy tényleg te vagy Bella, de a racionálisabb énem tudja, hogy meghaltál…

-  Ácsi. Alice látta, hogy meghalok valamiben, vagy…?

-  Eltűnt a jövőd. Nem látott konkrét indokot, hogy miért, de nem látta a jövődet, és, ha valakinek nem látja a jövőjét, akkor annak nincs is, ergo meghalt.

-  És, ha vérfarkasok között voltam? akkor ugyanúgy eltűnik a jövőm, nem? Régen emiatt voltál annyira kiakadva…- mondtam neki. Remélem végre belátja, hogy tényleg az vagyok, aki.

-  Nem lehettél mindig vérfarkasok között. Max úgy tűnhetett volna el a jövőd, ha valakinek összekötődik veled a jövője.- mondta. Haladásnak fogtam föl, hogy már nem harmadik személyben beszél rólam, ezt haladásnak veszem… Lehet, hogy a gyerekek miatt nem látta Alice a jövőm?

-  Nem tudom, Edward. De az biztos, hogy tudom, hogy élek. Ha kell, bebizonyítom neked.- mondtam.- Kérdezz tőlem bármit.

-  Nem tudom, nem tudom elhinni, hogy tényleg te vagy Bella. Az egy csoda lenne…- mondta, de közben vacillált.

-  Olyan makacs vagy…- mondtam neki, miközben megforgattam a szemem.

-  Én már csak ilyen vagyok… Amúgy köszönöm, hogy nem hagytad, hogy végezzek velük…- utalt az áldozataira. Vagyis a majdnem áldozataira.

-  Igazán nincs mit. Tudod, nem értem, hogy miért zavar, hogy élek-e vagy sem… Hiszen elhagytál…- mondtam neki.

-  Édes Istenem… Mindig is szerettem Bellát… Egyszerűen nem tudtam azzal a tudattal vele lenni, hogy milyen törékeny… Annyira szerettem, hogy nem tudtam megbocsájtani magamnak, hogy bántottam.

-  De hát mindig mondtam neked, hogy milyen különleges volt számomra, és, hogy semmit sem bántam meg, sőt…- mondtam neki.

-  Igen, tényleg mondott ilyet, de nem tudtam elhinni neki. Hiszen láttam a saját szememmel, hogy mit tettem.

-  Edward, azok a véraláfutások semmik. Sokkal rosszabb bőrben voltam utána… James után megígérted…- mondtam neki, de a könnyeim már ki akartak buggyanni.- Megígérted, hogy velem maradsz, amíg el nem küldelek. Megszegted az ígéretedet, mert én sosem küldtelek el, és sosem lettem volna képes rá!- mondtam neki, és ezzel egy időben kicsordult az első csepp könnyem.- Olyan nagy szükségem lett volna rád!

-  Mi történi veled?- kérdezte ijedten.

-  Sírok! Nem látod?

-  Mi vagy te?- kérdezte döbbenten.

-  Vámpír, csak még vámpír koromban is csodabogár vagyok.

-  Mindig is az voltál…- suttogta Edward, majd közelebb hajolt hozzám, és ajkait finoman az enyémekhez érintette. Végigszáguldott rajtam az érintése okozta borzongás. Vacillált egy pillanatig, majd éhesen az ajkaim után kapott. Önkéntelenül túrtam a hajába. Elfelejtettem mindent abban a pillanatban. De a csóknak hamar vége lett. Homlokát az én homlokomnak döntötte, arcunkat csak centik választották el.- Bella.- suttogta.

Sziasztok! 

Remélem tetszett a fejezet:) Köszönöm a kommenteket, és a pipákat! 

A fejezetet Ulának, Sziszy-nek és Klaunak küldöm.

Sok-sok puszi,

Yvi (: