Harmincötödik fejezet

       35.  Fejezet

-  Tessék?- kérdeztem döbbenten. Jól értettem, tényleg szeretné, ha itt lennék?

-  Maradj, kérlek. Nem szeretnék egyedül maradni a gondolataimmal, félek, hogy mi lenne abból.

-  Oh, hát, jó.- mondtam, majd visszaültem a fűbe. Nem tudtam, hogy mit kéne mondani, ami szokatlan, hiszen már csak a munkámból eredően tudnom kéne.

-  Mesélnél az unokahúgomról és az unkaöcsémről? Nagyjából elmeséltétek, hogy hogy nőttek fel, meg minden, de Anthony személyiségéről nem tudok semmit, és érdekel. Mégis csak az unokaöcsém!- mondta egy hatalmas mosollyal.

Meglepődtem a gyors hangulatváltáson, de aztán rájöttem, hogy Emmett most nagyon kihasználja a vámpírlét előnyeit. Mikor a vámpír méreg végigjárja az emberi testet, teljesen átalakítja. Lebontja a szöveteket, és újraépíti őket, egy új összetétellel. Sok szervnek, ami eddig létfontosságú volt, már nincs szerepe, leállítja őket. Az agy az egyetlen kivétel. Mint ahogy sokkal gyorsabban tudunk futni, így gyorsabban tudunk gondolkodni is. Ezzel együtt a memóriánk megnagyobbodik, mindenre emlékezünk, amit látunk, hallunk, tapasztalunk- ez nem mindig olyan pozitív. Emellett az agyunk- mivel így „kitágult”- képes egyszerre több dolgot elraktározni, képes több dologra egyszerre koncentrálni. Például olvasás közben képesek vagyunk egy teljesen más témáról beszélni… Képesek vagyunk félretenni egy minket érintő dolgot, és úgymond „elfeledkezni” róla. Persze ez nem hosszú távú. ez olyan, mintha egy hatalmas rugót gyömöszölnénk be összekötve egy fiókba. Előbb-utóbb úgy is ki fog pattanni. Nem tartja meg örökké az a fonál, amivel átkötöttük.

Emmett pedig pontosan ezt csinálta. Csakhogy ő egy bombát tett el a fiókba, ami bármelyik pillanatban fölrobbanhat. Azért én szívesen meséltem neki Anthony-ről. Szeretettel meséltem, hiszen imádom Bella gyermekeit. Elmeséltem neki, hogy milyen volt Anthony már kisbaba korában. Már akkor nagyon komoly baba volt, hogy kompenzálja a nővérét. Persze még jobban megkomolyodott, mikor Bella kómában volt. Attól tart, vagyis mindig is attól tartott, hogy ha Edward visszatér az anyja életébe, és netán ismét megbántja, vagy esetleg elhagyja, akkor azt Bella nem élné túl. Van benne valamennyi igazság, de Anthony a saját feladatának tekinti megvédeni mindentől Bellát, és Renesmée-t. Nem szabadna ilyen fiatalon ilyen dolgokkal foglalkoznia, és félek, hogy ez nem tesz jót neki. Sokat beszélgettünk már erről vele, és örültem, mikor sikerült elcsábítanom Seattle-be.

Teljesen más énjét ismertem meg ott. Iskolába járt, mintha a koravén lelke visszatalált volna önmagához, megtalálta a fiatalságot. Persze még így is érettebb volt, mint a többiek, de sokkal többet láttam bolondozni. Elengedte magát az új helyen, nem csak az anyjára és a nővérére figyelt, de ezután jött az elrablás, és nem tudja megbocsátani magának, hogy nem volt itthon, és nem vigyázott Renesmée-re.

-  Tisztára olyan, mint Edward. Soha nem láttam nála önmarcangolóbb teremtményt, de lehet, hogy a fia túl tud rajta tenni…- mondta Emmett elgondolkodva.- Szóval Anthony azért nem csípi a mi Edi fiúnkat, mert elhagyta Bellát, és attól fél, hogy ez ismét bekövetkezhet?-kérdezte.

-  Igen, pontosan ez a helyzet. Még, ha Bella nem is mesélt volna az életéről, Anthony ki tudta volna deríteni, hogy az édesanyjának miért szomorú a tekintete minden pillanatban. Még a gyermekei által okozott boldogsága mellett is ott volt z az örökös fájdalom, amit nem lehetett nem meglátni.

-  Ezt hogy érted? Hogy tudta volna kideríteni?

-  Hát, Anthonynak van egy képessége. Képes egyesek múltját látni.

-  Ó, értem. Sok mindent örökölt az apjától. Mármint úgy értem, hogy Edwardnak is hasonló a képessége, mentálisan erős a család.- nevetett.

-  Igen, én is úgy gondolom.- mosolyodtam el.

-  Sziasztok.- köszönt ránk az említett.- Hát itt meg mi folyik?

-  Szia kicsim, épp rólad volt szó. Nem szeretnél maradni?- kérdeztem Anthony-tól.

-  Igazából csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy jól vagy-e. Anya mondta, hogy minden rendben lesz, de mindenki aggódott érted. Már vagy három órája itt vagy.- rótt meg.

-  Bocsánat, elrepült az idő, elfelejtettem, hogy aggódtok miattam…- kértem elnézést.

-  Semmi gond, a lényeg, hogy minden rendben. De most megyek vissza.

-  Várj, megyek én is, Emmett, örülök, hogy tudtunk beszélgenti.- mondtam neki, majd felálltam, és odamentem Anthony mellé.

-  Én is. Köszönök mindent.- mondta, és a szeme a levélre tévedt.

-  Igazán nincs mit. Ha beszélgetni szeretnél… Tudod, hogy érsz el.- mondtam, majd elindultunk haza.

-  Vic, hisz neked tetszik Emmett!- mondta Anthony, mikor már hallótávolságon kívül voltunk.

-  Nem, dehogy is. Csak tudom, hogy milyen elveszteni a párját az embernek…- válaszoltam.

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :) 
A fejezetet Klaunak küldöm sok szeretettel, remélem már jobban vagy! 
Köszönöm, hogy olvastok, kommenteltek, pipáltok! :)
Sajnálom, hogy az előző fejezet olyan lapos lett, ez sem valami akció-dús, de ne aggódjatok, hamarosan érdekesebb lesz a történet, csak legyetek egy kis türelemmel, kérlek.

Puszi,
Yvi (: 

Harmincnegyedik fejezet

       34.  Fejezet

Vic szemszöge

Mikor hazaértünk, nem maradtam a többiekkel. Gyorsan a szobámba mentem, és megkerestem a levelet, amit Rosalie írt. Nem kételkedtem soha benne, hogy ő írta. Nem tartottam jó embernek, az, aki Bellával így bánt, jó ember nem lehet. Viszont most egy picit megingott a magabiztosságom. Emmett annyira biztos volt benne, hogy a kedvese sose tenne ilyet. Nem is tudom, hogy miért mondtam el. Nem értem saját magam. Csak kicsúszott a számon… Utána meg már nem volt visszakozásra lehetőség. De mindegy, holnap kiderül, hogy kinek van igaza.

Miután megtaláltam, átolvastam, majd letettem az asztalomra. Utána befeküdtem az ágyamba, és „aludtam”. Próbáltam kikapcsolni az agyamat egy picit, hogy ne gondoljak a holnapra. Szerencsére sikerült a tervem, és az éjszaka gyorsan eltelt. Reggel munkába mentem, ami elfoglalt egy picit. Délután viszont gyomorgörccsel álltam a réten. Megkértem Bellát, hogy had jöjjek egyedül, ezt nekem és Emmettnek kell elintéznünk. Ellenkezett, de teljesítette a kérésemet.

Csak az volt a feltétel, hogy vigyázzak magamra. Mindenki féltett, és ez jól esett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha egy ilyen család tagja leszek. Ennyi szeretetet soha életemben nem kaptam, mint ebben a három évben, és ezért hálás vagyok Bellának, és mindenkinek.

Emmett már várt, idegesen sétált a rét egyik végéből a másikba. Mikor meglátott, megállt, és a tekintetét a borítékra szegezte, amit fogtam.

-  Szia.- köszöntem neki, nem tudom, hogy mit kellett volna mondanom. Ő csak biccentett, még mindig a borítékot szuggerálva.- Itt van, ezt kaptam tőle. Olvasd el. Elmenjek addig, vagy…?

-  Maradj.- mondta. Nem értettem, hogy miért akarta, hogy maradjak. Hogy ne szökhessek meg? vagy esetleg, ha nekem van igazam, akkor kell neki társaság, hogy ne omoljon össze? Kétlem, de majd kiderül.

-  Rendben.-mondtam, majd átnyújtottam neki a levelet. Kikerekedtek a szemei, mikor meglátta a címzést, és már nem volt kétségem afelől, hogy Rosalie kézírása volt az. Remegő kezekkel szedte ki a borítékból a levelet, és ahogy olvasta, el kezdett zihálni. Mikor végzett vele, könnyektől csillogó szemekkel nézett rám.

-  Nem, ez nem lehet. Rose… Ő nem! Istenem, így félreismertem volna? De hát engem megmentett, mikor nem is ismert. Ő volt az angyalom. Nem lehetett ilyen!- mondta, majd a földre rogyott. Szegény teljesen össze volt zavarodva. Egész vámpírsága alatt egy oldalát ismerte a szeretett nőnek, és én ezt most leromboltam.

-  Emmett, nézd, én sajnálom. Be kellett volna fognom a számat. Nem lett volna szabad ezt felhoznom. Főleg most nem. Tényleg sajnálom, hogy nekem lett igazam, látom, hogy neked mennyit jelentett.- mondtam, és felkeltem a földről.

-  Ugyan, Victoria, ha nekem lett volna igazam, már halott lennél.- mondta komolyan.

-  Tudom.

-  És még így is ezt gondolod, hogy sajnálod?- kérdezte döbbenten.

-  Igen. Nem lett volna szabad meggyaláznom az emlékét.- válaszoltam, és neki a földön koppant az álla.

-  Úgy látszik nem csak Rosalie-t ismertem félre.- mondta.

-  Magadra hagylak, hogy tisztázd ezt az egészet…- mondtam, és megindultam volna az erdő mélye felé, mikor a hangja megállított.

-  Ne. Kérlek maradj. 

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :) 
A fejezetet Klaunak küldöm sok szeretettel. 
Köszönöm, hogy olvastok, kommenteltek, pipáltok! :)
Bocsánat a késésért, de a hétvégén a szülinapomat ünnepeltük barátokkal, és családdal, így nem volt időm föltenni a fejezetet. Igazából gép elé sem kerültem egészen eddig. 

Puszi,
Yvi (: 

Harmincharmadik fejezet

       33.  Fejezet

-  Úgy gondolom, hogy félreismerted a kedvesedet.- állította Vic.

-  Hogy merészeled? Mit tudsz te Rose-ról?!- kiáltott föl Emmett.

-  Az elmúlt három évben nem érezted úgy, mintha titkolt volna előled valamit?- kérdezte Vic, mire Emmettnek ráncba szaladt a homloka.

-  Fura volt egy picit, de nem.

-  Nézd, Emmett, mikor Bella teherbe esett, és én megismertem úgy igazán, a nyolcadik hónap elején el kezdtem nektek leveleket írni. Leírtam mindent benne, segítséget kértem Carlisle-tól, hogy segítsen a szülés levezénylésében. Nem érkezett válasz, így írtam még egy levelet, a szülés előtt. A legrosszabbra felkészülve megkértelek titeket, hogy ha nem sikerülne Bellát átváltoztatni, segítsetek felnevelni a gyermeket. Erre sem érkezett válasz. Sorban írtam a leveleket, elmeséltem, hogy hogyan nőnek a gyerekek, néha egy-két képet is küldtem. Leírtam, hogy Edward az apja a kicsiknek… Aztán egyszer kaptam egy választ. Rosalie írt. Meggyanúsított mindennel, és Belláról is rosszakat írt, hogy biztos félre akar vezetni titeket, mert nem lehetnek Edward gyermekei a kicsik. Megfenyegetett, hogy ha még egyszer írok nektek, akkor elmondja a Volturinak az egészet, és törvényszegéss vádjával elpusztítanak minket.

-  Az lehetetlen. Rose imádja a gyerekeket, nem ártott volna nekik. Nem hiszek neked.- vágta rá Emmett.

-  Vic, mit csináltál? Miért?- kérdeztem döbbenten.

-  Azért, mert tudtam, hogy te nem lépnél, és azt is, hogy felőröl a bizonytalanság. Muszáj volt valakinek…- mondta.

-  Bizonyítsd be. Nem hiszek neked.- kötötte az ebet a karóhoz Emmett.

-  Hát jó. El tudom hozni valamelyik nap a levelet, amit küldött. A többit nem tudom, hiszen fogalmam sincs, hogy hova tette őket.- ajánlotta Vic.

-  Rendben. De tudnod kell, hogy ha hamisított, akkor véged. Nem hagyom, hogy büntetlenül bepiszkold a kedvesem nevét.- morogta Emmett. A gyász nagyon megsavanyította szegényt, régen sosem volt ilyen erőszakos, de persze megértem, hogy most vesztette el a kedvesét. Senkinek sem hagytam volna, hogy rosszakat mondjon Edwardról.

-  Tisztában vagyok vele. És, ha belátod, hogy nekem van igazam?

-  Akkor elfogadom, hogy igazad volt, és nem kételkedem többet a szavadban.- válaszolta Emmett.

-  Jó. Akkor holnap itt találkozzunk délután ötkor.

-  Rendben. Itt leszünk.- vágta rá a maci.

Ezek után hazamentünk. Otthon minden csöndes volt, csak Felix, és Rachel ült a nappaliban.

-  Sziasztok!- köszöntem.- Anthony megmutatta a szobáitokat?- kérdeztem.

-  Igen, köszönjük szépen.- válaszolta Rachel. Felix Jake szobáját kapta, ugyanis Jake Renesmée-hez költözött. Nem zavart a dolog, hiszen tudom, hogy nem sietnek el semmit… Rachel-nek a távollétem alatt építettek a fiúk egy szobát, így ő azt kapta meg.

-  Örülök neki. Én most fölmegyek, úgy sejtem a fiam vár rám…- köszöntem el tőlük.- Jó éjt.

-  Jó éjt.- válaszoltak kórusban. Annyira aranyosak voltak együtt. Már egyre közelebb kerültek egymáshoz. És már sokszor olyan volt, mintha egyszerre mozdultak volna. Volt, hogy Felix megfogta Rachel kezét, vagy megsimította az arcát, de ennél tovább nem nagyon ment. Adott teret és időt a lánynak, amit tiszteltem benne.

Fölsétáltam a szobámba, és - ahogyan azt gondoltam,- kisfiam az ágyamon ülve várt rám. Mérges volt a tekintete, és zavart. Leültem én is mellé, és felé fordultam. Fürkészve néztem az arcát, de nem találtam semmit ezeken az érzelmeken kívül. Megfogtam a kezét.

-  Tudom, hogy mit gondolsz, és megértem, hogy haragszol rám.- mondtam neki, de közbevágott.

-  Anyu, én sem tudom, hogy mire gondolok. Nem tudom, hogy mit érzek. Azt tudom csak, hogy mérges vagyok, hogy megint esélyt kapott, hogy megbántson. De Nessie-vel beszéltem miután hazajöttek, és győzködött, hogy adjak egy esélyt. Igaza van, tényleg nem tudom a történet másik felét, de anyu… Én nem tudok egy olyan embernek megbocsátani, aki bántott téged. Egyszerűen az eszem és a szívem kétfele húz. Tudom, hogy meg kéne hallgatnom legalább, de nem tudom megtenni.- mondta zaklatottan.

-  Jajj kicsim.- öleltem meg.- Ne aggódj, lesz rengeteg időd gondolkodni ezen. Nem siettet senki semmit, csak annyit kérek, hogy ne zárkózz el teljesen tőle.- kértem.

-  Hát, majd meglátom, hogy mit tehetek az ügy érdekében, de az biztos, hogy hazaköltözök.- mondta, és láttam rajta, hogy nem lehet meggyőzni, hogy emiatt ne hagyja abba a tanulmányait, a barátait ne hagyja ott…

-  Rendben, örülök neki, hogy többet leszel itthon.- mosolyogtam rá, és megszorítottam kissé a kezét.- Szeretnél velem aludni?- kérdeztem. Régen, mikor valami miatt zaklatottnak érezte magát, mindig átjött hozzám, ez egy megszokás volt már.

-  Ha nem baj, akkor igen.- mondta, és egy hatalmasat ásított.

-  Öltözzünk át, és utána irány az ágy…- csókoltam meg a homlokát. Elment a szobájába, és pizsiben tért vissza. Addig én átöltöztem, és megágyaztam. Gyorsan ágyba bújtunk, és kisfiam szinte rögtön elaludt. Dúdoltam, míg álom-földén járt, és mikor mocorogni kezdett – ami a zaklatottság miatt volt -, el kezdtem simogatni az arcát, vagy a karját. Ez nyugtatólag hatott rá, így az éjszaka hátralévő részében nyugodtan aludt. 

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :) 
A fejezetet Klaunak és Ulának küldöm sok szeretettel. 
Köszönöm, hogy olvastok, kommenteltek, pipáltok! :)

Puszi,
Yvi (: 

Harminckettedik fejezet

       32.  Fejezet

Pont mikor középre akartam volna menni, akkor mozdult mindenki. Edward, Jasper és Emmett megindult Vic felé, szemükben gyilkos düh csillogott. Még mielőtt Edward elérhette volna, Elkaptam, és hátra szorítottam a kezét. Alice még idejében kapta el kedvesét, és nyugtató szavakat suttogott a fülébe. Emmettet viszont senki sem tudta lefogni.

-  Elég!- kiáltottam, mikor már a nyakánál fogva tartotta szorításban Vic-et.- Engedd el, kérlek! Edward, te is nyugodj meg, könyörgöm.- suttogtam neki, és szépen lassan elengedtem kedvesemet.

-  Nem értem, hogy miért véded ezt a szörnyeteget!- förmedt rám Emmett, de lazított a szorításán.- Egyszer már megöltem tudtommal. Szívesen végzek vele ismét.- morogta, és egy árnyalattal sötétebb lett a szeme.

-  Ne! Emmett, nehogy megtedd! Vic segített az elmúlt négy évben! A támaszom volt! Rosszul ismertétek meg. Kérlek adj neki egy esélyt!- kértem, miközben szépen lassan közeledtem felé. A mondatom végén már mellette álltam, és a kezére tettem a kezemet.- Kérlek Emmett, nem olyan, mint amilyennek hiszed.- kérleltem. Mindeközben Vic csak csukott szemmel állt. Tűrte a szorítást, meg sem nyikkant. Csak vörös haját lebbentette meg néha a szél. Ha csak rá néz az ember, olyan, mintha a nyugalom szigetén lenne. Nem látszott rajta, hogy félne a haláltól.

-  Hát jó.- mondta Emmett, majd ellökte magától, mintha valami piszkos rongy lenne. Vic Anthony karjai között landolt, aki mérgesen nézett a nagy macira.

-  Köszönöm.- hálálkodtam neki.

-  Bella. Sajnálom, hogy megzavarlak, de kik ők?- kérdezte Edward a gyerekeim felé nézve.

-  Igen, ez engem is érdekelne, nem tudom nem észrevenni, hogy nagyon hasonlítanak rád és Edwardra. És hmm… Dobog a szívük?- kérdezte Carlisle kikerekedett szemekkel.

-  Igen, dobog…- mondtam, és mosolyogva néztem a gyermekeimre. Renesmée rám pillantott, és elmosolyodott egy pillanatra, míg Anthony keményen nézte az apját. – Ők itt Renesmée és Anthony Swan.- mondtam nekik, és Edward szemébe néztem. Láttam, ahogy kikerekednek a szemei. Hát igen, eléggé beszédes a neve a kisfiamnak.- A gyermekeim.- tettem hozzá.

-  Úgy érted, hogy örökbe fogadtál két tinédzsert, ugye?- nyögte Edward.

-  Nem teljesen. Az én vérem csörgedezik az ereikben. Én hordtam ki őket. Az én gyermekeim… És a tieid.- tettem hozzá halkan.

-  Azt akarod mondani, hogy van két gyermekem?- kérdezte döbbenten Edward.- Az lehetetlen. Egy vámpírnak nem lehetnek gyermekei!

-  Nézz csak rájuk. Látszik, hogy van közük hozzád is és hozzám is. Te vagy az apja a gyermekeimnek.- mondtam neki, és szinte hallottam, ahogy az összes Cullen álla a földön koppan.

-  De hogyan? Én azt hittem…- nézett rám értetlenül.

-  Kilenc hónapig hordtam a szívem alatt őket, majd úgy nőttek, mint a bolondgomba. Három évesek, de fizikailag 17. Mentálisan pedig még több.

-  Ez csodálatos!- szólalt meg Carlisle.

-  Ez azt jelenti, hogy valamilyen szinten nagymama lettem?- kérdezte a könnyeivel küszködve Esme.

-  Igen…

-  Miért nem szóltál eddig?- kérdezte Edward.

-  Nem akartam, hogy miattuk kösd hozzám az életed, és féltem, hogy elveszed tőlem őket.

-  Olyan buta vagy.- mondta, majd átkarolt.- Ha tudtam volna. Ha csak sejtettem volna, hogy ilyen csodákat hordasz a szíved alatt, nem hagytalak volna magadra egy pillanatra sem.

-  Ja igen, jó duma…- szólalt meg most Anthony.

-  Tony!- szólt rá Renesmée.- Nem tehet róla. Ezt már rengetegszer megbeszéltük.

-  Nem, nővérkém. Te beszélted be magadnak… Mami, menjünk haza, kérlek, én nem akarok erről többet beszélni.

-  Kicsim, kérlek. Csak ismerd meg őket.- kértem.

-  Talán majd egyszer, de annak nem most jött el az ideje. Gyertek, Rachel, megmutatom a házunkat addig.- mondta, és futásnak eredt.

-  Nem kedvel…- mondta szomorúan Edward.- De megértem, én sem kedvelném az apámat, ha magára hagyta volna az édesanyámat, mikor terhes lett.

-  Ne marcangold magad, nem tudtál róla.- mondtam neki.- Örülök, hogy ilyen könnyedén fogadtad. Azt hittem, hogy ki fogsz akadni.

-  Igazából még mindig nem hiszem el, hogy van két gyermekem.

-  Oké, gyerekek, örülök az unokahúginak meg az unokaöcskösnek, de mi köze van neki mindehhez?- kérdezte Emmett Vic-re mutatva.

-  Victoriával akkor találkoztunk, mikor már látszott, hogy várandós vagyok. Meg akart támadni, de mikor észre vette, hogy gyermekem lesz, megkönyörült rajtam, és segített mindenben, amiben tudott. Áttért az emberi vérről az állatira, és nem panaszkodott soha miatta. Elvégezte az orvosi egyetemet gyorsan, hogy tudjon segíteni nekem a szülésben. De így is kevesen múlott. Neki köszönhetem, és Jake-nek, hogy most itt állhatok veletek szemben. Ha ők nem lennének, én már nem volnék. Vic már pszichológusként dolgozik, segít az embereken, ahogy csak tud.

-  Szeretnék doktor lenni, de a vért nem bírom még. Bellának könnyű, csodálatos orvos lenne belőle, ha arra a pályára akarna menni… Nekem még jelen pillanatban az is nagy haladás, hogy nem veszek el életeket, hanem az által, hogy beszélek velük, megmentem őket. Mikor átváltoztam, csak azt az életformát ismertem, és azt tartottam természetesnek, Bella felnyitotta a szememet, és rájöttem, hogy milyen szörnyű voltam eddig. Szeretnék ezen változtatni. Nem értem, hogy miért volt velem ilyen kedves, de bármit megtennék a családunkért. És Edward, láthatod, hogy minden egyes szavamat őszintén mondtam.

-  Így van.- bólintott rá.

-  Hát jó, kapsz egy új lehetőséget.- „könyörült” meg Emmett Vic-en.

-  Anyu, hol van Rosalie néni?- kérdezte Renesmée halkan, mire Emmett arca eltorzult.

-  Rosalie nénikéd nincs már közöttünk.- mondta Emmett.

-  Sajnálom, Emmett bácsi.- mondta szomorúan, és egy könnycsepp is legördült a szeméből.- Sajnálom, csak annyira meg szerettelek volna már ismerni titeket!- mondta, majd megölelte Emmettet, hiszen ő volt a legközelebb hozzá.

Nem maradtunk sokáig, mert Nessie kezdett álmosodni 11 körül, de addig megismerkedtek nagyjából. Meséltünk a Culleneknek a kicsik gyermekkoráról is, és néha nagyokat nevettünk.

Szomorúan hallgatták, hogy mi történt apával, és Edward ölelése szorosabb lett körülöttem.

Ők is meséltek magukról kislányomnak, de általam majdnem mindent tudott róluk. Egyszer Rose is szóba került. Emmett mesélt kedveséről.

-  Rose nagyon rideg volt kívülről, de ha az ember egyszer megismerte, akkor látta, hogy az ő igazi szépsége nem kívülről fakad. Nem sokan ismerték úgy, mint én.

-  Hát, úgy látszik, hogy te sem ismerted eléggé…- mondta az orra alatt Vic, de meghallottuk.

-  Hogy mit mondtál?- kérdezte idegesen Emmett.  

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :) 
A fejezetet Ulának és Klaunak küldöm sok szeretettel. 
Szerintetek mire gondolhatott Vic? Anthony meg fog bocsátani az apjának? 
Sajnálom, nem lett olyan jó a fejezet, de remélem azért olvasható. Próbáltam a legjobbat kihozni belőle. 
A következő fejezet szokásosan szombaton lesz, és most ezúttal tényleg időben fogom hozni. :) 

Sok-sok puszi,
Yvi (: 

Harmincegyedik fejezet

       31.  Fejezet

-  Micsoda?- döbbent meg Emmett.- El akarsz költözni innen?- hitetlenkedett.

-  Igen, nézd Emmett, kell a családnak egy kis légkörváltás. Nem maradhatunk itt, mert itt csak Rose elvesztése jut eszünkbe mindenhonnan. Persze nem fogjuk elfelejteni soha. De muszáj kiszakadnunk a gyászból.- győzködte Alice.

-  Én nem akarok sehova sem menni.- meredt húgára a nagy mackó, aki viszonozta ezt. Néhány másodpercnyi néma vita után Carlisle szólalt meg.

-  Szavazzunk… Ki van Alice ötlete mellett?- kérdezte.

-  Én igen. –mondta Edward.

-  Én is. Kell a változás.- mondta Jasper elgyötört arccal.

-  Én ellene vagyok.- mondta Emmett, és nem vette le a tekintetét Alice-ről.

-  Mellette szavazok.- mondta halkan Esme.

-  Szerintem is csak jót tenne nekünk.- mondta végül Carlisle.

Emmett legyőzöttként omlott a kanapéra. Beletörődött a költözésbe, szomorúan nézett föl egy pár perc múlva.

-  Hova megyünk?- kérdezte.

-  Forks-ba.- adta meg a választ Alice.- Már mindent elintéztem. A költöztetők holnap jönnek a dolgainkért. Már mindent összepakoltam. Akár most indulhatunk…- mondta boldogan.- És Emmett, ne aggódj, szeretni fogod ott.- mondta egy kedves mosollyal.- Láttam.

-  Azt kétlem. Maximum tettetni fogom…- mondta a nagy mackó, de azért felkelt, és elindult a szobája felé.

-  Már mindent bepakoltam. A te ruháidat is. Induljunk.- csapta össze piciny kezeit Alice. – Esme és Carlisle itt marad még holnapig, utána ők is jönnek.

Nem kellett többször mondania, mindenki kiszaladt az ajtón. Boldogan indultam haza. Végre a családommal lehetek, ráadásul visszakaptam a régi családomat is. Csak amiatt aggódom, hogy a két családom hogy fog kijönni egymással…

-  Min töröd azt a szép fejed, kicsim?- kérdezte Edward.

-  Semmin.- vágtam rá.

-  Biztos van valami, mert ha nem lenne semmi, akkor nem lennél ennyire komoly… Már-már kétségbeesett az arckifejezésed…

-  Jó, jó. Csak amiatt aggódom, hogy a családunk hogy fog kijönni egymással…- ott van Vic, akiről azt hiszik, hogy gonosz, és, hogy meghalt. Jake és a falka, és ami a legfontosabb, a gyerekek. Remélem Anthony adni fog Edwardnak és a Cullen családnak egy esélyt. Biztosan jól kijönnének, ha ismerné őket.

-  Ne aggódj, ha szeretnek, akkor elfogadnak minket. Mi biztosan el fogjuk őket fogadni.- mondta bíztatóan.

-  Először találkozztok…- mormogtam az orrom alatt.

Nem sokat beszéltünk ez után. Csak futottunk. Húzott a szívem haza. Soha nem futottam még ilyen gyorsan, csak, mikor Nessie-ért mentünk. Fél napon belül Forks-ban voltunk. Az erdőn keresztül mentünk a Cullen villába. Ott megbeszéltem Edwarddal, hogy először hazamegyek, beszélnem kell a családommal, majd csak utána találkozhatnak ők is. Muszáj fölkészítenem rá őket. Kedves volt, mert megértette.

Mikor hazaértem, gyorsan bementem a bejárati ajtón, és boldogan néztem körbe. Vic és Anthony a kanapén ülve beszélgettek, miközben a fotelban Jake ült ölében a lányommal. Amint megláttak, a gyerekek egyszerre szaladtak oda hozzám, és lassítás nélkül ugrottak rám.

-  Mami! Végre hazaértél!- mondta Nessie.- Olyan régóta voltál távol!

-  Itt vagyok, kincsem, már nem megyek sehova.- ígértem neki, és össze-vissza puszilgattam.- Ó, Anthony, drágám!- öleltem meg kisfiamat is, és ő is úgy járt, mint a nővére. Boldogan öleltem magamhoz az ikreket.- Mi történt, míg távol voltam?- kérdeztem mosolyogva mindenkitől. Nessie elszakadt tőlem, és Jake mellé állt. Bátortalanul megfogta a kezét, és óvatosan nézett rám.

-  Jake és én együtt vagyunk…- mondta a nagy hírt várva a reakciómat. Jake csak mosolygott, mint a vadalma.

-  Úgy örülök nektek!- mondtam meghatottan. Tudtam, hogy el fog jönni hamarosan ez a pillanat, de, hogy ilyen hamar fölnőjön a lányom, álmomban sem gondoltam volna.

-  T-tessék? Nem haragszol?- kérdezte döbbenten.

-  Dehogy, kincsem, hiszen a bevésődése vagy.

-  Nem hiszem el, hogy mindenki tudta rajtam kívül…- fortyant fel kicsit, de mikor Jake mosolygós szemeibe nézett, nem tudott tovább duzzogni: neki is mosolyra húzódott a szája.

-  Amúgy nem agyon történt semmi velünk.- vette át a szót Anthony.- Vártunk már.

-  Hidd el, kicsim, én is vártam, hogy hazaérhessek.

-  Bella, gyere, had öleljelek meg!- mondta Vic, és már a karjaiban voltam.- Örülök, hogy épségben hazaértél.- mondta, és egy pillanat múlva a fülembe suttogott, hogy csak én hallhassam.- Visszajöttek a Cullenek, ugye?- Én csak egy bólintással válaszoltam, és rámosolyogtam.

-  Én is örülök.

-  Engem se hagyj ki…- panaszkodott Jake, és mikor ő ölelt, elfintorodott egy pillanatra. Szóval ő is észrevette az illatukat…

-  Lenne egy hatalmas bejelentésem…- kezdtem. Most, vagy soha…- Lenne pár személy, akit be szeretnék mutatni nektek.- mondtam.- Remélem, kedvesek lesztek velük, hiszen a családunk tagjai lesznek. Délután találkozunk velük az erdőben.- mondtam.- Most viszont megyek tusolni, és átöltözöm, mert koszos vagyok.

-  Hát igen, bűzlesz…- mondta Jake, de én tudtam, hogy mire érti. Szúrósan tekintettem rá, majd felmentem a szobámba.

Hamar elkészültem, és lementem a családomhoz. Boldogan beszélgettünk, amíg el nem jött az idő, hogy találkozzanak a többiekkel. Először úgy beszéltem meg, hogy Rachellel, és Felix-szel fognak találkozni, utána hatkor jönnek a Cullenek. A lelkükre kötöttem, hogy ne jöjjenek hamarabb. Carlisle, és Esme még úgy sincs itthon, csak fél hatra érnek ide.

Odaértünk hát a tisztásra, és Felix és Rachel már vártak. Renesmée boldogan intett Rachelnek, aki sután, de visszaintegetett. Közelebb mentünk, és bemutattam őket egymásnak. Hamar egy hullámhosszra kerültek, és Rachel bátrabban mert beszélgetni a lányokkal. Jake és Felix is jól kijöttek, de Jake-t zavarta, hogy Felix szeme vörös. Persze már látszott az arany karika a szélén a szemének, amit jó kezdetnek tekintett. Anthony is beszélgetett mindkettejükkel. Boldogan néztem, hogy milyen könnyen beilleszkednek a családunkba. Milyen elfogadóak egymással szemben. Még Felix sem tett megjegyzést Jake-re. És a gyerekekkel kapcsolatosan sem tett semmilyen megjegyzést. Majd megtudja hamarosan, hogy „mik” is ők valójában, hisz hat óra volt már, és hallottam a hat láb keltette dübörgést.

-  Várunk még valakiket?- kérdezte Anthony, miközben Jake-kel egyszerre toltak maguk mögé minket lányokat.

-  Igen, velünk vannak.- mondtam, és előre léptem. Ekkor léptek ki a Cullenek is a fák takarásából. Amint meglátták Anthony-t, és Renesmée-t, a földbe gyökerezett a lábuk, és nem jöttek közelebb. Anthony ugyanúgy dermedten bámult rájuk, és a tekintete megakadt Edwardon. Renesmée csak egy „Úr Isten!”-t nyögött, de utána ő is elnémult. Dermedten méregették egymást, és az idegességem kezdett felőrölni. Ha nem lép senki semmit, kénytelen leszek én tenni valamit…

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :) Sajnálom, hogy ennyit kellett rá várnotok, de tényleg nem volt időm megírni ezt a fejezetet. 
A következő részben már láthatjátok a reakciókat is! :) 
A fejezetet Klaunak küldöm sok szeretettel. 
Szerintetek hogyan fog reagálni Edward a gyerekekre? És a gyerekek a Cullen klánra? Vic-et hogy fogják fogadni? (Hiszen ők úgy tudják, hogy meghalt, és mikor legutoljára találkoztak, Vic meg akarta ölni Bellát.) 
Holnap igyekszem hozni a következő részt. 
Köszönöm, hogy ilyen türelmesen vártatok!

Puszi, 

Yvi (:

Holnapi friss!

Sziasztok!

Bocsi a csúszásért, de rengeteget kellett tanulnom, ezért nem tudtam hozni a fejezetet. Holnap már hozom, elnézéseteket kérem. Igazából nem is voltam gépközelben egész hétvégén. :/
Köszönöm előre is a megértést, és kárpótolni foglak benneteket valahogy!

Puszi,
Yvi (:

Harmincadik fejezet

       30.  Fejezet

Nem tudom mennyi ideig voltunk így, de arra lettem figyelmes, hogy mindenki szépen lassan megy a saját dolgára. Először Carlisle távozott egy telefon után. Szükség volt rá a kórházban, és bármennyire szomorú volt, nem tudott nem segíteni az embereken. Carlisle után Esme távozott, elment főzni, és bár igyekezett tartani magát, még lehetett hallani a hüppögést, az étel sercegése mellett. Biztosan az árvaházba főz… Utánuk Alice, és Jasper ment el, Alice-nek volt egy látomása, és elnézést kértek tőlünk, majd távoztak. Végül már csak mi hárman maradtunk… Edward, Emmett, és én. Edward az anyja után ment, de előtte még egy pillanatig Emmett vállára tette a karját, és elmotyogott egy „sajnálom”-ot. Rachel és Felix is távoztak, nem tudom, hogy merre mentek, de nem hibáztatom őket.

Lassan Emmett is megnyugodott. Utána, mikor összeszedte magát, felállt, és magával húzott engem is. Én csak megtöröltem a szemeimet, és az arcomat, majd nagy szemekkel bámultam rá, mikor felemelte az urnát. Megfogta a kezemet, és megindult az erdőbe. Nem beszéltünk, csak futottunk. A szívéhez fogta Rose maradványait, és csak szaladt, maga után húzva engem is. Aztán, mikor fölértünk egy hegyre, megálltunk hirtelen. Gyönyörű volt a táj!

Emmett végre felém fordult, és mintha csak most vett volna észre, egy pillanatra meglepődött. Utána visszavette a gyász fájdalommal teli maszkját, és szomorú szemekkel nézett rám.

-  Én találtam rá, már nem tudtam mit tenni, de két sikoly között azt kérte, hogy itt szórjam szét a hamvait. Nem tudtam mit tenni, Bella, olyan szörnyen nehéz volt végignézni, míg elnyelte a tűz. Nem tudom, hogy ki támadott rá, senki sem tudja. Alice-nek nem volt látomása, csak később találtak ránk. Még mindig alig hiszem el, hogy az én Rose-om elment. Miért? Miért nem tudtam megmenteni, mint ő engem anno? Miért csak ennyi ideig lehettem vele?- kérdezte remegő hangon.

-  Sajnálom Emmett.- mondtam én is szomorúan.- De gondolj bele, hogy Rosalie utálta a vámpír létet, talán most már békét talált ott, ahol van. Minden okkal történik, és bármennyire is kételkedtem benne eddig, már én is belátom. Rose imádott téged, de amennyire szeretett, annyira utálta azt, amivé vált, amilyen élete volt. Kaptatok egy meghosszított emberi létet, és ez volt az Ő vágya, hogy megöregedhessen veled. És bár nem lehettek gyermekei, az ő lelke felnőtt veled, és egy emberöltőnyi időt leélt a szerelme mellett. Talán boldogabb most, hogy vége a szenvedésének, ami azért volt, mert abba a gyönyörű, fagyott testbe volt zárva.

-  Lehet, hogy igazad van, de én nem tudok így gondolkodni. Még csak a fájdalmat érzem a kedvesem elvesztésének a fájdalmát. Megtört a távozása. Soha életemben nem éreztem ekkora fájdalmat. Lehet, hogy egyszer képes leszek úgy gondolni erre, mint ahogy most mondtad, de ez még nem az az idő. Teljesítsük, amit kért, és menjünk innen.- kért.

-  Rendben.

Miután szétszórta a hamvakat, gyorsan visszaszaladtunk a házba, de üresen állt teljesen. Emmett leült a kanapéra, és a kezeibe temette az arcát.

-  Tudod, Bella, nem tudom, hogy hogy kerültél ide, de nagyon örülök neked. Mindig is kedveltelek, és ha hiszed, ha nem, Rose is örült volna, ha tudja, hogy életben vagy. Bár olyan fura volt az elmúlt időkben… Örült volna neked és Edward-nak…

-  Köszönöm, Emmett, ez sokat jelent számomra.- mondtam meghatottan. Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg az igazi Rosalie-t.

Hamarosan megérkezett a család, és Alice a nyakamba ugrott, persze sokkal diszkrétebben, mintha semmi sem történt volna, de éreztem, hogy nagyon örül nekem. Megfogta a kezem, és felrángatott a szobájukba. Jasper csak egy sajnálkozó tekintettel követte felesége akcióját, de aztán átvette a helyemet a kanapén, és csak a motyogását hallottam, amit feltehetően Emmetthez intézett.

-  Bella! Úgy örülök neked!- borult a nyakamba az én drága Manóm.- Azt hittük, hogy meghaltál! Rettenetes volt! az egész család olyan volt, mint a zombi-k. Remélem egyszer rendbe jön minden. Bár most, hogy Rose ment el, nem lesz minden a régi… De azért reménykedni csak lehet…- Nem jutottam szóhoz, olyan hévvel beszélt, aztán majd’ kiszorította belőlem a szuszt. Beszélgettünk sokat, és elmeséltem neki, hogy még mindig Forks-ban élek. Közben Felix, és Rachel is visszatértek, és Edward bekopogott a szobába.

-  Gyertek, lányok, mindenki itthon van.- mondta, és jelentőségteljesen Alice-re nézett, aki komolyan bólintott.

-  Menjünk, Bella, ez fontos lesz.

Edward megvárt az ajtóban, és magához húzott egy csókra. Alice ezt láttán mosolyogva ment le a földszintre, én meg, ha tudtam volna, fülig pirulok.

Mikor már mindenki lent volt, körbeálltuk a nappalit. Persze aki tudott, az leült, és a párját az ölébe húzta, így tettük mi is Edwarddal. Emmett mellé telepedtünk, és én végigsimítottam a karján.

-  Azért ültünk össze, mert elköltözünk.- csapott bele a lecsóba Alice…

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :)
A fejezetet Györgyinek, Klaunak és Sziszy-nek küldöm sok szeretettel. 
Szerintetek hogyan fognak reagálni a többiek Alice kijelentésére? Hova fognak költözni? 
Köszönöm a szavazatokat a kérdőíven, és sajnálom, hogy ezt a kéréseteket nem teljesítem, de nem tudja Bella visszahozni a halottakat, hiszen akkor semmi miatt nem kéne aggódni, mert Bella megoldaná.. Sajnos ugyan nagyon erős a képessége, de nem mindenható. :( És az egy picit odavágná a történetet :( 
Amúgy még annyit súgok, hogy még lesz pár csavar Rosalie halálával kapcsolatosan. ;) 
Vigyázzatok, visszatértek a csavarok! A függővégekkel sem fogok spórolni.. 
Bocsi a csúszást, egyszerűen nem volt időm megírni a fejezetet, mikor nekiülhettem volna, akkor meg már nem volt internet a koliban :/ 

Puszi, 

Yvi (:

Huszonkilencedik fejezet

       29.  Fejezet

Nessie a karjaimban sírt, de hamarosan megnyugodott. Alig hiszem el, hogy tudja, hogy viszont szeret! Nem tudom mit csináltam volna, ha nem találunk rá… Az biztos, hogy nem adtam volna fel soha.

-  Nessie, jól vagy?- kérdeztem tőle, és megfogtam az arcát két oldalt, majd egy kicsit távolabb toltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. Kicsit pirosak voltak a szemei az iménti sírás miatt, de már egy halvány mosoly játszott az ajkain.

-  Igen. Most már jól vagyok.- válaszolta, és pipiskedett, hogy felérjen. Persze még így is magasabb voltam nála, de örömmel hajoltam le egy csókra.

A következő pillanatban Nessie a karjait a nyakamba fonta, és szó szerint rám vetette magát. Felugrott, a lábaival átkarolta a derekamat, hogy egy magasságba kerüljünk. Ez a tette annyira váratlanul ért, hogy mind a ketten a vízben kötöttünk ki. Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

Imádom, mikor kedvesem nevet. Annyira aranyos. Az ölemben ült, még mindig belém kapaszkodott, én pedig kihasználva az alkalmat magamhoz húztam, és megcsókoltam.

-  Ezt sosem fogom megunni.- mondta, mikor elváltunk egymástól.

-  Én sem.- mosolyogtam rá. Sokáig voltunk a parton, élveztük egymás társaságát. Tökéletes nap volt.- Lassan vissza kéne mennünk, nehogy megfázz.- aggódtam.

-  Ne aggódj, félvér vagyok, nem tudok megfázni… Amúgy meg hozzád bújva nem igazán hiszem, hogy megfázhatnék.- mosolygott rám, majd adott egy gyors csókot, de utána föl is kelt az ölemből. Összekulcsoltuk az ujjainkat, és úgy mentünk haza.

Bella szemszöge

Boldogan mentünk haza, végre láthatom a gyermekeimet! Viszont Edward még nem tud róluk… Mi van, ha azt hiszi, hogy megcsaltam? Megrémisztett még a gondolat is, hogy szerelmem elhagy, így nem akartam többé rágondolni. Majd elmondom, ha itt az ideje.

Szó nélkül futottunk haza, de mikor Angliába értünk, Edward megtorpant.

-  Mi történt, Kedves?- kérdeztem tőle.

-  Csak itt lakik a családom… Nem mehetnénk egy kis kitérővel?- kérdezte, és a szemei szinte könyörögtek.- Biztosan örülnének, hogy életben vagy!

-  Felőlem mehetünk. Rachel, Felix?- néztem a többiekre.

-  Felőlünk is mehetünk. Akár a világ végére is elmennék, ha az azt jelenti, hogy Rachellel lehetek.- mondta mosolyogva Felix, majd egy csókot nyomott kedvese homlokára, aki szégyellősen bújt hozzá.

-  Akkor gyertek. Fél óra, és ott vagyunk.- mondta mosolyogva Edward.

Szerelmemnek igaza volt. Fél órán belül megérkeztünk, és Edward boldogan nyitott be a csodálatos házba. De amit ott találtunk, azt álmunkban sem gondoltuk volna. Az egész család lent volt a nappaliban, és némán sirattak valamit… Mikor körülnéztem, csak akkor vettem észre, hogy nem hatan vannak a szobában, hanem öten. A szoba közepén egy urna volt, azt állták körbe. A lányok néha hangosan felzokogtak, a fiúk szorosan fogták kedvesüket, nehogy összerogyjanak a fájdalom miatt. Csak egy személy volt, aki a földön térdelt. Zokogása szívszaggató volt. Ott térdelt az urna előtt, és magába roskadva sírt. Néha felüvöltött fájdalmában, és akkor az egész család hangosabban gyászolt.

Rettenetes volt. Észre sem vettek minket, mintha nem is lenne világ a gyászukon kívül. Csak arra figyeltek föl, mikor becsuktuk az ajtót. Négy szempár időzött el rajtunk. Fájdalmukba csodálkozás, és értetlenség keveredett.

Edward volt az első, aki megmozdult. De még mielőtt elengedte volna a kezemet visszaadtam neki a képességét. Döbbenten pillantott rám, majd a családja felé fordult, és immár gyász tükröződött az ő arcán is. Odament a családjához, és megölelte őket egytől egyig. Végül letérdelt a siralmasan zokogó mellé, és a vállára tette a kezét, aki csak egy pillanatra nézett rá. Egyikük sem szólalt meg. Edward csak a jelenlétével támogatta.

Én indultam meg feléjük következőnek, és mint Edward, én is megöleltem őket. Nem szólaltam meg, csak támogattam őket, majd lerogytam én is a földre, és megfogtam az özvegy kezét. Rám nézett, és a tekintetéből áradó fájdalom miatt elzokogtam magam. Átöleltem, és ő erősen ölelt vissza. Belém kapaszkodott, mintha csak én tartanám a földön.

Így voltunk egy darabig. A zokogása mind a kettőnket rázott, és vele együtt én is zokogtam. Könnyeim vörös csíkokat húzva maguk után futottak végig az arcomon. Nem törődtem vele, hogy összekoszolom a ruháját. Csak gyászoltam a régi családommal együtt. 

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :)
A fejezetet Sziszy-nek, Ulának és Klaunak küldöm sok szeretettel. Tudom szomorú lett, és sajnálom, de muszáj volt.. :( 
Szerintetek kit gyászoltak a Cullenek, kinek a párja halt meg? 
Lesz ilyen kérdőív is, hogy kit szeretnétek, ki legyen az, aki meghalt. Én tudom, hogy ki az, de kíváncsi vagyok, hogy mit szavaztok. 

Puszi, 

Yvi (: