Huszonhetedik fejezet

       27.  Fejezet

Renesmée szemszöge

Alig vártam, hogy hazaérjünk. Jake a hátára kapott, és úgy szaladt velem haza. Nem nagyon emlékszem az útra. Hamar elaludtam a puha szőrén. Lágyan ringatott, ahogy mozgott. Egyenletesen futott. A nyakát átöleltem, két lábam az oldalán lógott, teljesen a gerincén feküdtem. Az arcomat a nyakába fúrtam, meleg, puha volt. Percek alatt ellazultam a közelségétől, az illatától. Biztonságban éreztem magam mellette, tudtam, hogy már nem bánthat senki, Jacob velem van.

Csak akkor ébredtem föl, mikor megálltunk, vagy lassítottunk. Egyszer letett óvatosan a földre, de ekkor már ébredeztem. Megbökdöste az arcom az orrával, valamit mondani akart. Álmos tekintetemet rá emeltem, Istenem, azok a gyönyörű barna szemek… Elnézett az erdőbe, majd vissza rám. Át akart változni, de nem akartam, hogy elhagyjon. Rémülten nyitottam ki a szemem, és meredtem rá. Kiszáradt a szám, és nem tudtam megszólalni. Csak a kezemet emeltem föl, és megérintettem az arcát, hogy közöljem vele: nem akarom, hogy elmenjen tőlem. Kedvesen nézett rám, és hozzám dörgölte a fejét. Én görcsösen kapaszkodtam a nyakába, de egy idő múlva elengedtem. Hátat fordított nekem, és várt. Nem értettem, hogy mit csinál, majd mikor egy kissé méltatlankodva hátranézett megértetem.

-  Ó!- nyögtem, és fülig pirulva elfordultam.

Pár másodperc alatt átöltözött, és meleg karok húztak fel a földről.

-  Nessie, drága Nessie-m.- suttogta, miközben a karjaiba zárt. Ahogy ezt mondta, valami megmozdult bennem. Persze mindig becézgetett, és sokszor hívott így, de ez most más volt. Benne volt az elvesztés fájdalma, szorosan ölelt magához, és én nem bírtam tovább, a megkönnyebbülés miatt sírva fakadtam. – Édesem, mondd, hogy jól vagy!- könyörgött, és a szemei riadtságot tükröztek. Szipogva néztem rá, és próbáltam megnyugodni, hogy tudjak válaszolni.

-  Jól vagyok, csak annyira rossz volt…- suttogtam a végét.- Úgy örülök, hogy vége.- mondtam neki.

-  Nessie, haza kell mennünk, hogy tudj pihenni, már nincs sok hátra az útból, de gondoltam megkérdezem, hogy akarsz-e vadászni. Még mindig nagyon gyenge vagy, álmodban kétszer majdnem leestél a hátamról.- mondta aggódón.

-  Nem vagyok éhes.- mondtam neki.- Csak otthon szeretnék már lenni.

-  Rendben.- mondta, bár láttam egy kis neheztelést a szemeiben, nem erőltette a dolgot. Elfordult, és én is gyorsan elfordultam, miután megbámultam azt a gyönyörű hátát. Azt hiszem, tetszik, és ahogy erre gondoltam, villámcsapásként ért a felismerés.

Mindig is tetszett. Hisz én szerelmes vagyok Jacobba! Istenem, hogy lehettem ilyen vak eddig. Hisz csak rá kell nézni, és máris beleszeret az ember. Egy ilyen kedves, szellemes férfi… És azok a szemek. Neki van a világon a legszebb szeme. Beharaptam az ajkam, ahogy rágondoltam, hogy milyen meseszerű lenne, ha neki is lennének irántam érzelmei, de utána rögtön magamra is szóltam. Nessie állj le az ábrándozással, csak magadat fogod bántani!

Gyorsan a hátára pattantam, mikor átváltozott, és folytattuk az utunkat haza.

Még órákig szaladt fáradhatatlanul. Besötétedett, majd kezdett pirkadni. Ahogy egyre világosodott az idő, én kinyitottam a szememet, és ismerős tájakat fedeztem föl. Boldogan ültem fel Jacob hátán, és elengedtem a nyakát. A lábammal szorítottam az oldalát, hogy ne essek le, és széttártam a kezem. Boldogan nevettem fel: Itthon vagyunk! A szél a hajamba kapott, és lobogva ringott mögöttem. Felemelő érzés volt.

Jake kutya nevetést hallatott, és szaladt tovább. Már láttam a házunkat, és elkiáltottam magam. A La Push-i falka jelét használtam, amit a fiúktól tanultam még gyerekkoromban. Amint elhangzott a jelhang, kivágódott az ajtó, és a fiúk boldogan tolongtak ki a házunkból. Elöl a kisöcsém, majd utána a farkas fiúk.

Anthony rohant felénk, és mikor már közel volt, leugrottam Jake hátáról egyenesen a karjaiba. Boldogan nevettünk fel, mikor a földön kötöttünk ki, és mindenki velünk nevetett.

-  Jajj, Nessie! Úgy aggódtam érted! Éreztem a félelmedet, mindent…- mondta komolyan Anthony.- Végre itthon vagy!- ölelt meg, és én boldogan öleltem vissza.

-  Anthony! Úgy hiányoztál!- mondtam, és az ölelésébe bújtam. Eleredt a könnyem, hogy végre itthon lehetek, végre a családommal lehetek, ennek az egész rémálomnak vége… Vagyis…

-  Ness, merre van a mami?- kérdezte Anthony zavartan. A hangja egyre ijedtebb lett, mikor nem látta sehol. Egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, és éreztem, hogy szorosabban ölel.

-  Nyugodj meg, minden rendben. Csak Volterrába kellett mennie elintézni pár dolgot. Azzal a vámpírral kapcsolatos, aki engem elraboltatott. – nyugtattam, és perceken belül megnyugodott.

-  Gyertek, egyetek, zuhanyozzatok le, és pihenjetek.- szólalt meg most Vic, és én boldogan indultam be a házba.

Miután ettünk, és letusoltunk, ágyba bújtunk, és pihentünk. Mindketten a saját szobánkban. Sajnos amint elaludtam, rémálom gyötört, így fogtam magam, a párnámmal és a takarómmal együtt, és átsurrantam Jake szobájába. Befeküdtem mellé az ágyba- régen sokszor aludtunk együtt, megnyugtat a közelsége- és hozzábújtam. Ő reflex-szerűen átölelt, és magához húzott. Nem ébredt föl. Immár a mellkasán pihent a fejem, a fülem a szíve fölött, és a légzését, valamint a szíve dobogását hallgatva álomba merültem.

Sziasztok!

Itt van a friss, sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rá várni, de most már jól vagyok, és gyorsan nekiálltam írni. Remélem tetszik ez a fejezet!:) 

Tudom, hogy Jake szemszögéből akartatok olvasni, és nemsokára az is lesz, csak úgy éreztem, hogy ezt a részt inkább Renesmée szemszögéből írom meg. Ma még jövök egy fejezettel, remélem izgatottan várjátok!;) 

A fejezetet Ulának és K-nak küldöm. :) 

Puszi, 

Yvi (: