Harminckettedik fejezet

       32.  Fejezet

Pont mikor középre akartam volna menni, akkor mozdult mindenki. Edward, Jasper és Emmett megindult Vic felé, szemükben gyilkos düh csillogott. Még mielőtt Edward elérhette volna, Elkaptam, és hátra szorítottam a kezét. Alice még idejében kapta el kedvesét, és nyugtató szavakat suttogott a fülébe. Emmettet viszont senki sem tudta lefogni.

-  Elég!- kiáltottam, mikor már a nyakánál fogva tartotta szorításban Vic-et.- Engedd el, kérlek! Edward, te is nyugodj meg, könyörgöm.- suttogtam neki, és szépen lassan elengedtem kedvesemet.

-  Nem értem, hogy miért véded ezt a szörnyeteget!- förmedt rám Emmett, de lazított a szorításán.- Egyszer már megöltem tudtommal. Szívesen végzek vele ismét.- morogta, és egy árnyalattal sötétebb lett a szeme.

-  Ne! Emmett, nehogy megtedd! Vic segített az elmúlt négy évben! A támaszom volt! Rosszul ismertétek meg. Kérlek adj neki egy esélyt!- kértem, miközben szépen lassan közeledtem felé. A mondatom végén már mellette álltam, és a kezére tettem a kezemet.- Kérlek Emmett, nem olyan, mint amilyennek hiszed.- kérleltem. Mindeközben Vic csak csukott szemmel állt. Tűrte a szorítást, meg sem nyikkant. Csak vörös haját lebbentette meg néha a szél. Ha csak rá néz az ember, olyan, mintha a nyugalom szigetén lenne. Nem látszott rajta, hogy félne a haláltól.

-  Hát jó.- mondta Emmett, majd ellökte magától, mintha valami piszkos rongy lenne. Vic Anthony karjai között landolt, aki mérgesen nézett a nagy macira.

-  Köszönöm.- hálálkodtam neki.

-  Bella. Sajnálom, hogy megzavarlak, de kik ők?- kérdezte Edward a gyerekeim felé nézve.

-  Igen, ez engem is érdekelne, nem tudom nem észrevenni, hogy nagyon hasonlítanak rád és Edwardra. És hmm… Dobog a szívük?- kérdezte Carlisle kikerekedett szemekkel.

-  Igen, dobog…- mondtam, és mosolyogva néztem a gyermekeimre. Renesmée rám pillantott, és elmosolyodott egy pillanatra, míg Anthony keményen nézte az apját. – Ők itt Renesmée és Anthony Swan.- mondtam nekik, és Edward szemébe néztem. Láttam, ahogy kikerekednek a szemei. Hát igen, eléggé beszédes a neve a kisfiamnak.- A gyermekeim.- tettem hozzá.

-  Úgy érted, hogy örökbe fogadtál két tinédzsert, ugye?- nyögte Edward.

-  Nem teljesen. Az én vérem csörgedezik az ereikben. Én hordtam ki őket. Az én gyermekeim… És a tieid.- tettem hozzá halkan.

-  Azt akarod mondani, hogy van két gyermekem?- kérdezte döbbenten Edward.- Az lehetetlen. Egy vámpírnak nem lehetnek gyermekei!

-  Nézz csak rájuk. Látszik, hogy van közük hozzád is és hozzám is. Te vagy az apja a gyermekeimnek.- mondtam neki, és szinte hallottam, ahogy az összes Cullen álla a földön koppan.

-  De hogyan? Én azt hittem…- nézett rám értetlenül.

-  Kilenc hónapig hordtam a szívem alatt őket, majd úgy nőttek, mint a bolondgomba. Három évesek, de fizikailag 17. Mentálisan pedig még több.

-  Ez csodálatos!- szólalt meg Carlisle.

-  Ez azt jelenti, hogy valamilyen szinten nagymama lettem?- kérdezte a könnyeivel küszködve Esme.

-  Igen…

-  Miért nem szóltál eddig?- kérdezte Edward.

-  Nem akartam, hogy miattuk kösd hozzám az életed, és féltem, hogy elveszed tőlem őket.

-  Olyan buta vagy.- mondta, majd átkarolt.- Ha tudtam volna. Ha csak sejtettem volna, hogy ilyen csodákat hordasz a szíved alatt, nem hagytalak volna magadra egy pillanatra sem.

-  Ja igen, jó duma…- szólalt meg most Anthony.

-  Tony!- szólt rá Renesmée.- Nem tehet róla. Ezt már rengetegszer megbeszéltük.

-  Nem, nővérkém. Te beszélted be magadnak… Mami, menjünk haza, kérlek, én nem akarok erről többet beszélni.

-  Kicsim, kérlek. Csak ismerd meg őket.- kértem.

-  Talán majd egyszer, de annak nem most jött el az ideje. Gyertek, Rachel, megmutatom a házunkat addig.- mondta, és futásnak eredt.

-  Nem kedvel…- mondta szomorúan Edward.- De megértem, én sem kedvelném az apámat, ha magára hagyta volna az édesanyámat, mikor terhes lett.

-  Ne marcangold magad, nem tudtál róla.- mondtam neki.- Örülök, hogy ilyen könnyedén fogadtad. Azt hittem, hogy ki fogsz akadni.

-  Igazából még mindig nem hiszem el, hogy van két gyermekem.

-  Oké, gyerekek, örülök az unokahúginak meg az unokaöcskösnek, de mi köze van neki mindehhez?- kérdezte Emmett Vic-re mutatva.

-  Victoriával akkor találkoztunk, mikor már látszott, hogy várandós vagyok. Meg akart támadni, de mikor észre vette, hogy gyermekem lesz, megkönyörült rajtam, és segített mindenben, amiben tudott. Áttért az emberi vérről az állatira, és nem panaszkodott soha miatta. Elvégezte az orvosi egyetemet gyorsan, hogy tudjon segíteni nekem a szülésben. De így is kevesen múlott. Neki köszönhetem, és Jake-nek, hogy most itt állhatok veletek szemben. Ha ők nem lennének, én már nem volnék. Vic már pszichológusként dolgozik, segít az embereken, ahogy csak tud.

-  Szeretnék doktor lenni, de a vért nem bírom még. Bellának könnyű, csodálatos orvos lenne belőle, ha arra a pályára akarna menni… Nekem még jelen pillanatban az is nagy haladás, hogy nem veszek el életeket, hanem az által, hogy beszélek velük, megmentem őket. Mikor átváltoztam, csak azt az életformát ismertem, és azt tartottam természetesnek, Bella felnyitotta a szememet, és rájöttem, hogy milyen szörnyű voltam eddig. Szeretnék ezen változtatni. Nem értem, hogy miért volt velem ilyen kedves, de bármit megtennék a családunkért. És Edward, láthatod, hogy minden egyes szavamat őszintén mondtam.

-  Így van.- bólintott rá.

-  Hát jó, kapsz egy új lehetőséget.- „könyörült” meg Emmett Vic-en.

-  Anyu, hol van Rosalie néni?- kérdezte Renesmée halkan, mire Emmett arca eltorzult.

-  Rosalie nénikéd nincs már közöttünk.- mondta Emmett.

-  Sajnálom, Emmett bácsi.- mondta szomorúan, és egy könnycsepp is legördült a szeméből.- Sajnálom, csak annyira meg szerettelek volna már ismerni titeket!- mondta, majd megölelte Emmettet, hiszen ő volt a legközelebb hozzá.

Nem maradtunk sokáig, mert Nessie kezdett álmosodni 11 körül, de addig megismerkedtek nagyjából. Meséltünk a Culleneknek a kicsik gyermekkoráról is, és néha nagyokat nevettünk.

Szomorúan hallgatták, hogy mi történt apával, és Edward ölelése szorosabb lett körülöttem.

Ők is meséltek magukról kislányomnak, de általam majdnem mindent tudott róluk. Egyszer Rose is szóba került. Emmett mesélt kedveséről.

-  Rose nagyon rideg volt kívülről, de ha az ember egyszer megismerte, akkor látta, hogy az ő igazi szépsége nem kívülről fakad. Nem sokan ismerték úgy, mint én.

-  Hát, úgy látszik, hogy te sem ismerted eléggé…- mondta az orra alatt Vic, de meghallottuk.

-  Hogy mit mondtál?- kérdezte idegesen Emmett.  

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :) 
A fejezetet Ulának és Klaunak küldöm sok szeretettel. 
Szerintetek mire gondolhatott Vic? Anthony meg fog bocsátani az apjának? 
Sajnálom, nem lett olyan jó a fejezet, de remélem azért olvasható. Próbáltam a legjobbat kihozni belőle. 
A következő fejezet szokásosan szombaton lesz, és most ezúttal tényleg időben fogom hozni. :) 

Sok-sok puszi,
Yvi (: