Harmincnegyedik fejezet

       34.  Fejezet

Vic szemszöge

Mikor hazaértünk, nem maradtam a többiekkel. Gyorsan a szobámba mentem, és megkerestem a levelet, amit Rosalie írt. Nem kételkedtem soha benne, hogy ő írta. Nem tartottam jó embernek, az, aki Bellával így bánt, jó ember nem lehet. Viszont most egy picit megingott a magabiztosságom. Emmett annyira biztos volt benne, hogy a kedvese sose tenne ilyet. Nem is tudom, hogy miért mondtam el. Nem értem saját magam. Csak kicsúszott a számon… Utána meg már nem volt visszakozásra lehetőség. De mindegy, holnap kiderül, hogy kinek van igaza.

Miután megtaláltam, átolvastam, majd letettem az asztalomra. Utána befeküdtem az ágyamba, és „aludtam”. Próbáltam kikapcsolni az agyamat egy picit, hogy ne gondoljak a holnapra. Szerencsére sikerült a tervem, és az éjszaka gyorsan eltelt. Reggel munkába mentem, ami elfoglalt egy picit. Délután viszont gyomorgörccsel álltam a réten. Megkértem Bellát, hogy had jöjjek egyedül, ezt nekem és Emmettnek kell elintéznünk. Ellenkezett, de teljesítette a kérésemet.

Csak az volt a feltétel, hogy vigyázzak magamra. Mindenki féltett, és ez jól esett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha egy ilyen család tagja leszek. Ennyi szeretetet soha életemben nem kaptam, mint ebben a három évben, és ezért hálás vagyok Bellának, és mindenkinek.

Emmett már várt, idegesen sétált a rét egyik végéből a másikba. Mikor meglátott, megállt, és a tekintetét a borítékra szegezte, amit fogtam.

-  Szia.- köszöntem neki, nem tudom, hogy mit kellett volna mondanom. Ő csak biccentett, még mindig a borítékot szuggerálva.- Itt van, ezt kaptam tőle. Olvasd el. Elmenjek addig, vagy…?

-  Maradj.- mondta. Nem értettem, hogy miért akarta, hogy maradjak. Hogy ne szökhessek meg? vagy esetleg, ha nekem van igazam, akkor kell neki társaság, hogy ne omoljon össze? Kétlem, de majd kiderül.

-  Rendben.-mondtam, majd átnyújtottam neki a levelet. Kikerekedtek a szemei, mikor meglátta a címzést, és már nem volt kétségem afelől, hogy Rosalie kézírása volt az. Remegő kezekkel szedte ki a borítékból a levelet, és ahogy olvasta, el kezdett zihálni. Mikor végzett vele, könnyektől csillogó szemekkel nézett rám.

-  Nem, ez nem lehet. Rose… Ő nem! Istenem, így félreismertem volna? De hát engem megmentett, mikor nem is ismert. Ő volt az angyalom. Nem lehetett ilyen!- mondta, majd a földre rogyott. Szegény teljesen össze volt zavarodva. Egész vámpírsága alatt egy oldalát ismerte a szeretett nőnek, és én ezt most leromboltam.

-  Emmett, nézd, én sajnálom. Be kellett volna fognom a számat. Nem lett volna szabad ezt felhoznom. Főleg most nem. Tényleg sajnálom, hogy nekem lett igazam, látom, hogy neked mennyit jelentett.- mondtam, és felkeltem a földről.

-  Ugyan, Victoria, ha nekem lett volna igazam, már halott lennél.- mondta komolyan.

-  Tudom.

-  És még így is ezt gondolod, hogy sajnálod?- kérdezte döbbenten.

-  Igen. Nem lett volna szabad meggyaláznom az emlékét.- válaszoltam, és neki a földön koppant az álla.

-  Úgy látszik nem csak Rosalie-t ismertem félre.- mondta.

-  Magadra hagylak, hogy tisztázd ezt az egészet…- mondtam, és megindultam volna az erdő mélye felé, mikor a hangja megállított.

-  Ne. Kérlek maradj. 

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :) 
A fejezetet Klaunak küldöm sok szeretettel. 
Köszönöm, hogy olvastok, kommenteltek, pipáltok! :)
Bocsánat a késésért, de a hétvégén a szülinapomat ünnepeltük barátokkal, és családdal, így nem volt időm föltenni a fejezetet. Igazából gép elé sem kerültem egészen eddig. 

Puszi,
Yvi (: