Harmincötödik fejezet

       35.  Fejezet

-  Tessék?- kérdeztem döbbenten. Jól értettem, tényleg szeretné, ha itt lennék?

-  Maradj, kérlek. Nem szeretnék egyedül maradni a gondolataimmal, félek, hogy mi lenne abból.

-  Oh, hát, jó.- mondtam, majd visszaültem a fűbe. Nem tudtam, hogy mit kéne mondani, ami szokatlan, hiszen már csak a munkámból eredően tudnom kéne.

-  Mesélnél az unokahúgomról és az unkaöcsémről? Nagyjából elmeséltétek, hogy hogy nőttek fel, meg minden, de Anthony személyiségéről nem tudok semmit, és érdekel. Mégis csak az unokaöcsém!- mondta egy hatalmas mosollyal.

Meglepődtem a gyors hangulatváltáson, de aztán rájöttem, hogy Emmett most nagyon kihasználja a vámpírlét előnyeit. Mikor a vámpír méreg végigjárja az emberi testet, teljesen átalakítja. Lebontja a szöveteket, és újraépíti őket, egy új összetétellel. Sok szervnek, ami eddig létfontosságú volt, már nincs szerepe, leállítja őket. Az agy az egyetlen kivétel. Mint ahogy sokkal gyorsabban tudunk futni, így gyorsabban tudunk gondolkodni is. Ezzel együtt a memóriánk megnagyobbodik, mindenre emlékezünk, amit látunk, hallunk, tapasztalunk- ez nem mindig olyan pozitív. Emellett az agyunk- mivel így „kitágult”- képes egyszerre több dolgot elraktározni, képes több dologra egyszerre koncentrálni. Például olvasás közben képesek vagyunk egy teljesen más témáról beszélni… Képesek vagyunk félretenni egy minket érintő dolgot, és úgymond „elfeledkezni” róla. Persze ez nem hosszú távú. ez olyan, mintha egy hatalmas rugót gyömöszölnénk be összekötve egy fiókba. Előbb-utóbb úgy is ki fog pattanni. Nem tartja meg örökké az a fonál, amivel átkötöttük.

Emmett pedig pontosan ezt csinálta. Csakhogy ő egy bombát tett el a fiókba, ami bármelyik pillanatban fölrobbanhat. Azért én szívesen meséltem neki Anthony-ről. Szeretettel meséltem, hiszen imádom Bella gyermekeit. Elmeséltem neki, hogy milyen volt Anthony már kisbaba korában. Már akkor nagyon komoly baba volt, hogy kompenzálja a nővérét. Persze még jobban megkomolyodott, mikor Bella kómában volt. Attól tart, vagyis mindig is attól tartott, hogy ha Edward visszatér az anyja életébe, és netán ismét megbántja, vagy esetleg elhagyja, akkor azt Bella nem élné túl. Van benne valamennyi igazság, de Anthony a saját feladatának tekinti megvédeni mindentől Bellát, és Renesmée-t. Nem szabadna ilyen fiatalon ilyen dolgokkal foglalkoznia, és félek, hogy ez nem tesz jót neki. Sokat beszélgettünk már erről vele, és örültem, mikor sikerült elcsábítanom Seattle-be.

Teljesen más énjét ismertem meg ott. Iskolába járt, mintha a koravén lelke visszatalált volna önmagához, megtalálta a fiatalságot. Persze még így is érettebb volt, mint a többiek, de sokkal többet láttam bolondozni. Elengedte magát az új helyen, nem csak az anyjára és a nővérére figyelt, de ezután jött az elrablás, és nem tudja megbocsátani magának, hogy nem volt itthon, és nem vigyázott Renesmée-re.

-  Tisztára olyan, mint Edward. Soha nem láttam nála önmarcangolóbb teremtményt, de lehet, hogy a fia túl tud rajta tenni…- mondta Emmett elgondolkodva.- Szóval Anthony azért nem csípi a mi Edi fiúnkat, mert elhagyta Bellát, és attól fél, hogy ez ismét bekövetkezhet?-kérdezte.

-  Igen, pontosan ez a helyzet. Még, ha Bella nem is mesélt volna az életéről, Anthony ki tudta volna deríteni, hogy az édesanyjának miért szomorú a tekintete minden pillanatban. Még a gyermekei által okozott boldogsága mellett is ott volt z az örökös fájdalom, amit nem lehetett nem meglátni.

-  Ezt hogy érted? Hogy tudta volna kideríteni?

-  Hát, Anthonynak van egy képessége. Képes egyesek múltját látni.

-  Ó, értem. Sok mindent örökölt az apjától. Mármint úgy értem, hogy Edwardnak is hasonló a képessége, mentálisan erős a család.- nevetett.

-  Igen, én is úgy gondolom.- mosolyodtam el.

-  Sziasztok.- köszönt ránk az említett.- Hát itt meg mi folyik?

-  Szia kicsim, épp rólad volt szó. Nem szeretnél maradni?- kérdeztem Anthony-tól.

-  Igazából csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy jól vagy-e. Anya mondta, hogy minden rendben lesz, de mindenki aggódott érted. Már vagy három órája itt vagy.- rótt meg.

-  Bocsánat, elrepült az idő, elfelejtettem, hogy aggódtok miattam…- kértem elnézést.

-  Semmi gond, a lényeg, hogy minden rendben. De most megyek vissza.

-  Várj, megyek én is, Emmett, örülök, hogy tudtunk beszélgenti.- mondtam neki, majd felálltam, és odamentem Anthony mellé.

-  Én is. Köszönök mindent.- mondta, és a szeme a levélre tévedt.

-  Igazán nincs mit. Ha beszélgetni szeretnél… Tudod, hogy érsz el.- mondtam, majd elindultunk haza.

-  Vic, hisz neked tetszik Emmett!- mondta Anthony, mikor már hallótávolságon kívül voltunk.

-  Nem, dehogy is. Csak tudom, hogy milyen elveszteni a párját az embernek…- válaszoltam.

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :) 
A fejezetet Klaunak küldöm sok szeretettel, remélem már jobban vagy! 
Köszönöm, hogy olvastok, kommenteltek, pipáltok! :)
Sajnálom, hogy az előző fejezet olyan lapos lett, ez sem valami akció-dús, de ne aggódjatok, hamarosan érdekesebb lesz a történet, csak legyetek egy kis türelemmel, kérlek.

Puszi,
Yvi (: