Harmincadik fejezet

       30.  Fejezet

Nem tudom mennyi ideig voltunk így, de arra lettem figyelmes, hogy mindenki szépen lassan megy a saját dolgára. Először Carlisle távozott egy telefon után. Szükség volt rá a kórházban, és bármennyire szomorú volt, nem tudott nem segíteni az embereken. Carlisle után Esme távozott, elment főzni, és bár igyekezett tartani magát, még lehetett hallani a hüppögést, az étel sercegése mellett. Biztosan az árvaházba főz… Utánuk Alice, és Jasper ment el, Alice-nek volt egy látomása, és elnézést kértek tőlünk, majd távoztak. Végül már csak mi hárman maradtunk… Edward, Emmett, és én. Edward az anyja után ment, de előtte még egy pillanatig Emmett vállára tette a karját, és elmotyogott egy „sajnálom”-ot. Rachel és Felix is távoztak, nem tudom, hogy merre mentek, de nem hibáztatom őket.

Lassan Emmett is megnyugodott. Utána, mikor összeszedte magát, felállt, és magával húzott engem is. Én csak megtöröltem a szemeimet, és az arcomat, majd nagy szemekkel bámultam rá, mikor felemelte az urnát. Megfogta a kezemet, és megindult az erdőbe. Nem beszéltünk, csak futottunk. A szívéhez fogta Rose maradványait, és csak szaladt, maga után húzva engem is. Aztán, mikor fölértünk egy hegyre, megálltunk hirtelen. Gyönyörű volt a táj!

Emmett végre felém fordult, és mintha csak most vett volna észre, egy pillanatra meglepődött. Utána visszavette a gyász fájdalommal teli maszkját, és szomorú szemekkel nézett rám.

-  Én találtam rá, már nem tudtam mit tenni, de két sikoly között azt kérte, hogy itt szórjam szét a hamvait. Nem tudtam mit tenni, Bella, olyan szörnyen nehéz volt végignézni, míg elnyelte a tűz. Nem tudom, hogy ki támadott rá, senki sem tudja. Alice-nek nem volt látomása, csak később találtak ránk. Még mindig alig hiszem el, hogy az én Rose-om elment. Miért? Miért nem tudtam megmenteni, mint ő engem anno? Miért csak ennyi ideig lehettem vele?- kérdezte remegő hangon.

-  Sajnálom Emmett.- mondtam én is szomorúan.- De gondolj bele, hogy Rosalie utálta a vámpír létet, talán most már békét talált ott, ahol van. Minden okkal történik, és bármennyire is kételkedtem benne eddig, már én is belátom. Rose imádott téged, de amennyire szeretett, annyira utálta azt, amivé vált, amilyen élete volt. Kaptatok egy meghosszított emberi létet, és ez volt az Ő vágya, hogy megöregedhessen veled. És bár nem lehettek gyermekei, az ő lelke felnőtt veled, és egy emberöltőnyi időt leélt a szerelme mellett. Talán boldogabb most, hogy vége a szenvedésének, ami azért volt, mert abba a gyönyörű, fagyott testbe volt zárva.

-  Lehet, hogy igazad van, de én nem tudok így gondolkodni. Még csak a fájdalmat érzem a kedvesem elvesztésének a fájdalmát. Megtört a távozása. Soha életemben nem éreztem ekkora fájdalmat. Lehet, hogy egyszer képes leszek úgy gondolni erre, mint ahogy most mondtad, de ez még nem az az idő. Teljesítsük, amit kért, és menjünk innen.- kért.

-  Rendben.

Miután szétszórta a hamvakat, gyorsan visszaszaladtunk a házba, de üresen állt teljesen. Emmett leült a kanapéra, és a kezeibe temette az arcát.

-  Tudod, Bella, nem tudom, hogy hogy kerültél ide, de nagyon örülök neked. Mindig is kedveltelek, és ha hiszed, ha nem, Rose is örült volna, ha tudja, hogy életben vagy. Bár olyan fura volt az elmúlt időkben… Örült volna neked és Edward-nak…

-  Köszönöm, Emmett, ez sokat jelent számomra.- mondtam meghatottan. Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg az igazi Rosalie-t.

Hamarosan megérkezett a család, és Alice a nyakamba ugrott, persze sokkal diszkrétebben, mintha semmi sem történt volna, de éreztem, hogy nagyon örül nekem. Megfogta a kezem, és felrángatott a szobájukba. Jasper csak egy sajnálkozó tekintettel követte felesége akcióját, de aztán átvette a helyemet a kanapén, és csak a motyogását hallottam, amit feltehetően Emmetthez intézett.

-  Bella! Úgy örülök neked!- borult a nyakamba az én drága Manóm.- Azt hittük, hogy meghaltál! Rettenetes volt! az egész család olyan volt, mint a zombi-k. Remélem egyszer rendbe jön minden. Bár most, hogy Rose ment el, nem lesz minden a régi… De azért reménykedni csak lehet…- Nem jutottam szóhoz, olyan hévvel beszélt, aztán majd’ kiszorította belőlem a szuszt. Beszélgettünk sokat, és elmeséltem neki, hogy még mindig Forks-ban élek. Közben Felix, és Rachel is visszatértek, és Edward bekopogott a szobába.

-  Gyertek, lányok, mindenki itthon van.- mondta, és jelentőségteljesen Alice-re nézett, aki komolyan bólintott.

-  Menjünk, Bella, ez fontos lesz.

Edward megvárt az ajtóban, és magához húzott egy csókra. Alice ezt láttán mosolyogva ment le a földszintre, én meg, ha tudtam volna, fülig pirulok.

Mikor már mindenki lent volt, körbeálltuk a nappalit. Persze aki tudott, az leült, és a párját az ölébe húzta, így tettük mi is Edwarddal. Emmett mellé telepedtünk, és én végigsimítottam a karján.

-  Azért ültünk össze, mert elköltözünk.- csapott bele a lecsóba Alice…

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :)
A fejezetet Györgyinek, Klaunak és Sziszy-nek küldöm sok szeretettel. 
Szerintetek hogyan fognak reagálni a többiek Alice kijelentésére? Hova fognak költözni? 
Köszönöm a szavazatokat a kérdőíven, és sajnálom, hogy ezt a kéréseteket nem teljesítem, de nem tudja Bella visszahozni a halottakat, hiszen akkor semmi miatt nem kéne aggódni, mert Bella megoldaná.. Sajnos ugyan nagyon erős a képessége, de nem mindenható. :( És az egy picit odavágná a történetet :( 
Amúgy még annyit súgok, hogy még lesz pár csavar Rosalie halálával kapcsolatosan. ;) 
Vigyázzatok, visszatértek a csavarok! A függővégekkel sem fogok spórolni.. 
Bocsi a csúszást, egyszerűen nem volt időm megírni a fejezetet, mikor nekiülhettem volna, akkor meg már nem volt internet a koliban :/ 

Puszi, 

Yvi (: