Huszonkilencedik fejezet

       29.  Fejezet

Nessie a karjaimban sírt, de hamarosan megnyugodott. Alig hiszem el, hogy tudja, hogy viszont szeret! Nem tudom mit csináltam volna, ha nem találunk rá… Az biztos, hogy nem adtam volna fel soha.

-  Nessie, jól vagy?- kérdeztem tőle, és megfogtam az arcát két oldalt, majd egy kicsit távolabb toltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. Kicsit pirosak voltak a szemei az iménti sírás miatt, de már egy halvány mosoly játszott az ajkain.

-  Igen. Most már jól vagyok.- válaszolta, és pipiskedett, hogy felérjen. Persze még így is magasabb voltam nála, de örömmel hajoltam le egy csókra.

A következő pillanatban Nessie a karjait a nyakamba fonta, és szó szerint rám vetette magát. Felugrott, a lábaival átkarolta a derekamat, hogy egy magasságba kerüljünk. Ez a tette annyira váratlanul ért, hogy mind a ketten a vízben kötöttünk ki. Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

Imádom, mikor kedvesem nevet. Annyira aranyos. Az ölemben ült, még mindig belém kapaszkodott, én pedig kihasználva az alkalmat magamhoz húztam, és megcsókoltam.

-  Ezt sosem fogom megunni.- mondta, mikor elváltunk egymástól.

-  Én sem.- mosolyogtam rá. Sokáig voltunk a parton, élveztük egymás társaságát. Tökéletes nap volt.- Lassan vissza kéne mennünk, nehogy megfázz.- aggódtam.

-  Ne aggódj, félvér vagyok, nem tudok megfázni… Amúgy meg hozzád bújva nem igazán hiszem, hogy megfázhatnék.- mosolygott rám, majd adott egy gyors csókot, de utána föl is kelt az ölemből. Összekulcsoltuk az ujjainkat, és úgy mentünk haza.

Bella szemszöge

Boldogan mentünk haza, végre láthatom a gyermekeimet! Viszont Edward még nem tud róluk… Mi van, ha azt hiszi, hogy megcsaltam? Megrémisztett még a gondolat is, hogy szerelmem elhagy, így nem akartam többé rágondolni. Majd elmondom, ha itt az ideje.

Szó nélkül futottunk haza, de mikor Angliába értünk, Edward megtorpant.

-  Mi történt, Kedves?- kérdeztem tőle.

-  Csak itt lakik a családom… Nem mehetnénk egy kis kitérővel?- kérdezte, és a szemei szinte könyörögtek.- Biztosan örülnének, hogy életben vagy!

-  Felőlem mehetünk. Rachel, Felix?- néztem a többiekre.

-  Felőlünk is mehetünk. Akár a világ végére is elmennék, ha az azt jelenti, hogy Rachellel lehetek.- mondta mosolyogva Felix, majd egy csókot nyomott kedvese homlokára, aki szégyellősen bújt hozzá.

-  Akkor gyertek. Fél óra, és ott vagyunk.- mondta mosolyogva Edward.

Szerelmemnek igaza volt. Fél órán belül megérkeztünk, és Edward boldogan nyitott be a csodálatos házba. De amit ott találtunk, azt álmunkban sem gondoltuk volna. Az egész család lent volt a nappaliban, és némán sirattak valamit… Mikor körülnéztem, csak akkor vettem észre, hogy nem hatan vannak a szobában, hanem öten. A szoba közepén egy urna volt, azt állták körbe. A lányok néha hangosan felzokogtak, a fiúk szorosan fogták kedvesüket, nehogy összerogyjanak a fájdalom miatt. Csak egy személy volt, aki a földön térdelt. Zokogása szívszaggató volt. Ott térdelt az urna előtt, és magába roskadva sírt. Néha felüvöltött fájdalmában, és akkor az egész család hangosabban gyászolt.

Rettenetes volt. Észre sem vettek minket, mintha nem is lenne világ a gyászukon kívül. Csak arra figyeltek föl, mikor becsuktuk az ajtót. Négy szempár időzött el rajtunk. Fájdalmukba csodálkozás, és értetlenség keveredett.

Edward volt az első, aki megmozdult. De még mielőtt elengedte volna a kezemet visszaadtam neki a képességét. Döbbenten pillantott rám, majd a családja felé fordult, és immár gyász tükröződött az ő arcán is. Odament a családjához, és megölelte őket egytől egyig. Végül letérdelt a siralmasan zokogó mellé, és a vállára tette a kezét, aki csak egy pillanatra nézett rá. Egyikük sem szólalt meg. Edward csak a jelenlétével támogatta.

Én indultam meg feléjük következőnek, és mint Edward, én is megöleltem őket. Nem szólaltam meg, csak támogattam őket, majd lerogytam én is a földre, és megfogtam az özvegy kezét. Rám nézett, és a tekintetéből áradó fájdalom miatt elzokogtam magam. Átöleltem, és ő erősen ölelt vissza. Belém kapaszkodott, mintha csak én tartanám a földön.

Így voltunk egy darabig. A zokogása mind a kettőnket rázott, és vele együtt én is zokogtam. Könnyeim vörös csíkokat húzva maguk után futottak végig az arcomon. Nem törődtem vele, hogy összekoszolom a ruháját. Csak gyászoltam a régi családommal együtt. 

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszik! :)
A fejezetet Sziszy-nek, Ulának és Klaunak küldöm sok szeretettel. Tudom szomorú lett, és sajnálom, de muszáj volt.. :( 
Szerintetek kit gyászoltak a Cullenek, kinek a párja halt meg? 
Lesz ilyen kérdőív is, hogy kit szeretnétek, ki legyen az, aki meghalt. Én tudom, hogy ki az, de kíváncsi vagyok, hogy mit szavaztok. 

Puszi, 

Yvi (: